Negyedik út
10.
Kollarik elindult lefelé a lépcsőházban, még egyszer nem lévén kedve liftezni. Közben arra gondolt, hogy az apját kéne fölhívnia, ő biztosan tud tanácsot adni. Ám az apja érezhetően neheztelt valamiért Álmosra, olyan kurtán-furcsán felelgetett, amikor szóba került. „Nem tudom. Nem tudok én semmit. Soha nem lehet rá számítani. Folyton eltűnik. Soha nincs ott, ahol éppen szükség lenne rá. A múzeumáról is csak rosszakat hallani.” És akkor az apja mesélni kezdte, hogy az Akadémián beszélt egy művészettörténésszel, akinek valami kapcsolata volt Álmos múzeumával, és ez a történet nagyon kedvezőtlen színben tűntette fel Álmost, de Kollarik nem figyelt oda, tudta, hogy az apja meglehetősen szigorú tudományos elvei szerint Álmos borzasztóan link, ám azt is tudta, hogy ettől függetlenül úgy szereti, mint egy testvért, egy kissé tékozló, de sohasem megtagadható öcsöt, és ezért az érzelmeire próbált hatni. „De hátha baj érte…”, kockáztatta meg a telefonban, a maga számára is hamis hangsúllyal. „Baj… Ugyan…”, dörmögte az apja, „ugyan már”, de azt szerencsére nem tette hozzá, hogy csalánba nem üt a ménkű.
Kollarik ott állt a téren, abban a kapualjban, melynek egyik csengője alá ki volt írva Álmos neve, éppen befejezte a beszélgetést az apjával, még kezében volt a mobilja, és akkor, ahogy teljesen tanácstalanul nézegette a kezében tartott telefont, egyszerre eszébe jutott, aminek már rég eszébe kellett volna jutnia. Mért ne próbálhatná meg felhívni Álmost? Mért tűnik ez olyan lehetetlennek számára? Elvégre van egy telefonszám, amely elvben Álmosé, épp most egyeztette Hubával, s bár ő azt mondta, úgyse veszi fel, sohasem veszi fel, mégis meg lehetne próbálni. Krisztus is feltámadt harmadnapra, Álmos is felveheti egyszer az életben a telefonját. Elvégre ő adta meg neki a számát. Kollariknak eszébe jutott az a tényleg teljesen valószerűtlen pillanat, amikor egyszer régen, egy családi ebéden Álmos bejelentette, hogy van mobilja. Ez úgy hangzott, mintha azt jelentette volna be, hogy megnősül. Vagy, hogy otthagyja a múzeumot, és a fővárosban vállal munkát, ápoló lesz az állatkertben, ő fogja cumiztatni az oroszlánbébiket, és attól kezdve minden hétvégét és családi ünnepet Kollarikéknál tölt. Álmos és a mobiltelefon. Ez annyira vadul hangzott, hogy Kollarik apja kategorikusan megtagadta, hogy beírja a számát a saját készülékébe. Kollarik azonban néhány perc döbbenet után úgy döntött, ad egy esélyt a dolognak. Elvégre abszolút logikus az egész: kinek másnak kéne mobil, mint Álmosnak, aki soha nincs sehol. Így legalább el lehet majd érni a nagy büdös semmiben. Arra azonban nem gondolt, hogy a semmiben nincs semmi, tehát térerő sem. Álmos tényleg soha nem vette fel a telefonját.
Most azonban annyira erős volt a kísértés, pontosabban annyira reménytelennek tűnt a helyzet, megtalálni Álmost, hogy úgy döntött tesz egy kísérletet. A névlistában kikereste Álmos nevét (nem volt nehéz, az első volt), és lenyomta a hívóbillentyűt. Végtelennek tűnt, amíg a készülék kijelzője a „Hívás” feliratot mutatta csak a szám fölött, ám aztán a baljós felirat helyett Álmos neve jelent meg, Kollarik füléhez illesztette a mobilját, és hallgatni kezdte a csengést. Ez is valami, gondolta közben, ez is valami, kicseng, nem azt közli, hogy pillanatnyilag, úgy ezer évig nem kapcsolható, Álmosnál már ez is kész siker. de aztán csak csengett, csengett, és Kollarik megértette, hogy ott cseng a semmiben, ahol a fejlett technika jóvoltából egy ideje már térerő is van, de más továbbra sincs, és Álmos sincs ott, hisz ő nincs sehol, tehát a semmiben sem. És már éppen nyúlt, hogy kinyomja a mobilt, amikor hirtelen valami furcsa zörej hallatszott, majd egy hang, Álmos hangja, vagy Hubáé, esetleg a maradék öt-hat testvér közül valakié szólalt meg a semmiből, ám hogy mit mondott, értelmezhetetlen volt, mert a vonal azonnal megszakadt. A picsába!, dühöngött Kollarik magában, és máris újra hívta a számot, de attól kezdve csak egy idegesítő elektronikus jelzés volt hallható, ami a kapcsolat lehetetlenségére utalt.
A sokadik kísérlet után Kollarik zsebre vágta a telefont, sóhajtott egyet, mint egy romantikus film hőse a búcsújelenet után (csak nem volt hozzá cigije, amiből még egy utolsó mély slukkot szívhatott volna, hogy aztán a csikket messzire pöckölje), és elindult, maga sem tudta még hova. Az eltűnt Álmos nyomában. („Gyermekkoromban”, gondolta indultában, „sokáig nehezen aludtam el, és olyankor néha Álmos altatott. Emlékszem, egyszer a szüleim színházba mentek, és ő vigyázott rám. Valami süteményt mártott teába, azt mondta, ha megeszem, rögtön álomba merülök. Rém gusztustalan volt, inkább elaludtam, csak ne kelljen ennem belőle.”) Kifelé sétált a térről, és ahogy már majdnem a körútra ért, megpillantotta a kis sörözőt, ahol egyszer Álmosra várt. Illetve vártak, mert többen mentek a családból arra a koncertre, amit Sonny Bo adott, a blues-harmonikás, egyike a nagy öregeknek, akiket Kollarik nagybátyja, a vasmarkú ügyvéd és Álmos is annak idején, huszonéves korukban, ilyen-olyan rozzant felvételekről hallgatott. És most (vagyis akkor) eljött ide! Mielőtt meghalt volna (mert a koncert után nem egész egy évvel tényleg meg is halt), és a koncerten is már úgy nézett ki, mint egy élőhalott, de úgy énekelt és úgy fújta a szájharmonikát (miközben néha a véres ínyét köpködte egy mellette lévő vödörbe – legalábbis a távoli nézősorból ez volt Kollarik, később legendává emelt, benyomása), mint egy isten… - vagyis mint ő maga (hisz köztudomású, hogy az Úr azért teremtette Sonny Bo-t, hogy helyette szájharmonikázzon). Ott ültek a kis sörözőben, sört ittak, várták Álmost, és arról beszéltek, hogy Sonny Bo már minden bizonnyal melegít az öltözőben, vagyis megivott már egy fél üveg whiskyt. Várták Álmost, aki nem jött, és Kollarik nagybátyja egyre ingerültebb lett, mert még Sonny Bo sem Sonny Bo igazán Álmos nélkül, de aztán nem volt mit tenni, elindultak a koncertre, mindannyian frusztráltan, az egész már korántsem tűnt annyira csodálatosnak, és amikor már ott ültek a nézőtéren, az előzenekar, valami kispályás magyar blues-banda is eltakarodott végre a színpadról, bejött egy gitáros, egy bőgős meg egy dobos, és elkezdték játszani Bo egyik alapdalát, a „My Babe”-et, aztán néhány taktus után betámogattak egy fehér hajú, sötét szemüveges négert, mint egy megelevenedett Rémusz bácsit, aki tényleg úgy nézett ki, mint aki bármely pillanatban meghalhat és ott temetik majd el a színpadon, és akit aztán leültettek a mikrofonhoz állított székre, ő pedig hátra nyúlt, a farzsebe felé, mintha fésűt keresne, előszedett egy szájharmonikát, és csatlakozott a többiekhez, csatlakozott a zenéhez, a „My Babe”-hez, és attól kezdve ő maga volt a zene, és csak fújta Sonny Bo ott a színpadon, Kollarikéktól néhány sornyi távolságban, és akkor Kollarik ránézett a nagybátyjára, látta rajta, hogy a frusztráció átadja a helyét az eufóriának, majd balra nézett, oda, ahová Álmos jegye szólt, és ahol nem ült senki, de látta, hogy mégis ül ott valaki, ott ül Álmos, ránéz és rákacsint.
