ÖTÖDIK ÚT
1.
Telt az idő, bekocogott a június, mint egy kordé elé fogott szilaj szamár. Közeledett a tanév vége, Kollarik tanítványai mindjobban hasonlítottak a salamonhegyi kutyafalkára, vagy talán Kollarik hasonlított egyre inkább akkori önmagára, csak épp menekülésre nem foghatta a dolgot az iskola biztonsági kamerarendszerének fegyelmező ereje miatt. Nem maradt más választása, mint reménykedni az idő balesetmentes múlásában. Járt tanítani (már amennyire június elején a kutyafalka engedte), járt sétálni (bár Álmos hiányában ezek a séták már nem vezettek sehová), és főként ült otthon a (második) feleségére várva és megpróbálva elhitetni magával: kész, ennyi, ennyit tehetett. Azt a nagymama sem kívánhatja tőle, hogy ennél többet tegyen. (Főleg, hogy haldoklik. És valóban: a nagymama látszólag nem kívánt már semmit. Legfőképp enni-inni nem. Ült hetente egyszer Kollarik Remetemagdolnán a nagymama ágya mellett, próbálta etetni-itatni, bár jóval kevesebb elszántsággal, mint az édesanyja, aki akkor is beletuszkolt a nagymamába egy-két katona vajas kenyeret és gyűszűnyi almalevet, ha teljes néma ellenállásba ütközött. Akkor addig ült ott, ha kellett hajnalig, amíg a nagymama jobb belátásra nem tért. Kollarikban azonban nem volt annyi kitartás, mint az anyjában. Ő csak ült, hetente egyszer, az ágy szélén, tartotta a kezében a tányért vagy a poharat, mást nem csinált. Csak attól félt, nehogy a nagymama váratlanul szóba hozza a válást. Bár idővel egyre kevésbé félt ettől: a nagymama nem hozott már szóba semmit.) Különösen, hogy nincs meg Álmos. Álmos nélkül pedig félkarú törpe csupán Kollarik. Hiszen ő vigyáz rá. Nélküle nem is válhat. Akkor ki lenne a válási tanúja. Meg egyébként is: a bácsi meghalt.
(Mert közben a bácsi meghalt. Kollarik apja hívta föl egy este Kollarikot. „Fiam, János bácsi meghalt.” Teljesen élettelen volt a hangja. Olyan volt, mintha nem is ő beszélne, hanem elszegődött volna politikusnak, és egy magnószalag szólna helyette a telefonban. De Kollarik nem figyelt. Hallotta ugyan, amit az apja mondott, értette is, de nem volt köze hozzá. János bácsi már régen meghalt. Amikor összeadta őket, vagy amikor a felesége, azon a különös vasárnap délelőttön elment a hatalmas belvárosi lakásból a Férfival, vagy amikor Salamonhegyen, aznap éjjel, azt mondta Kollariknak, vagyis Kollarik apjának, akinek Kollarikot hitte, hogy Kiskokónak magának kell bármit is megértenie. János bácsi már akkor meghalt, és ehhez képest az, hogy meghalt, nem számított igazán. Persze volt gyász meg utazás Salamonhegyre, temetéssel, ahol az iskafai plébános búcsúztatta a bácsit, de Kollarik csak egyik lábáról a másikra állt a salamonhegyi temetőben a műmárvány sírkövek és művirágcsokrok között, és arra gondolt, ennyi: műmárvány és művirág. A bácsit a földbe teszik, és most már akkor sem választhatná szét őket, ha akarná. Ha nem gondolná (gondolta volna), hogy nem lehet őket szétválasztani. Ha nem gondolná (gondolta volna), hogy ez már kizárólag Kollarik története. Na meg az első feleségéé. „Istenem, János bácsi…”, gondolta Kollarik a salamonhegyi temetőben, és őszinte gyászt érzett, de tudta, hogy ez a gyász nem a temetésnek szól.)
