Ötödik út
8.
Vagy ami még valószínűbb, a Férfi jön majd ajtót nyitni, akivel ő nincs beszélő viszonyban. Ez pedig különösen érdekessé teszi a helyzetet, mert akkor hogy fejezi majd ki magát? Elmutogatja neki, hogy a feleségéhez jött? Mármint az ő feleségéhez, aki azelőtt az ő felesége volt. Vajon hogy kell azt mutatni, hogy egyházi válás?
Ez jutott Kollarik eszébe, miközben az ujja a csengőgombon bizonytalankodott. Aztán meg az, hogy úgy sincsenek otthon. Mért lennének a napnak ebben a véletlenszerű pillanatában, amikor Kollariknak éppen eszébe jutott meglátogatni az elvált feleségét, hogy újra elváljon tőle. Vagy legalábbis megbeszéljék… - mit is? Mit lehet megbeszélni ennyi idő után? Akkor már tényleg inkább a nagymama szponzorálta angyali hírvivő. Na de úgy sincsenek itthon. A Férfi dolgozik. A belvárosi irodájában, amit Kollarik is ismert. Biztos, hogy ott van ilyenkor. A felesége meg… Igaz is, azt sem tudja, mit csinál a felesége. A volt felesége. Mert amikor még a felesége volt… Igaz, akkor se nagyon tudta, mit csinált a nap hasonló pillanataiban. Kivéve az utolsó időket, amikor állandóan tolmácsolt. Na, de egyébként? Annyi biztos, hogy nem volt otthon. Tehát most sem lehet itthon. Itthon, Nagykocsiban, a Petőfi Sándor utca 1. szám alatt. Akkor meg minek becsöngetni. Gondolta Kollarik. És becsöngetett.
Becsöngetett és várt. Aztán újra csöngetett és újra várt. Aztán konstatálta, hogy nincs senki otthon, megfordult és elindult. Elindult volna. Ám akkor észrevett a csengő mellett egy cetlit. Annyira kicsi cetlit, hogy addig észre se vette. Mintha azért tették volna ki, hogy ne töltse be a funkcióját és ne lehessen észrevenni. „Kérem, várjon. Lassan érek az ajtóhoz.” Ez volt ráírva, de olyan hangyabetűkkel, hogy alig lehetett kisilabizálni. Kollarik is alig tudta. És mire sikerült, megszólalt egy hang. „Tessék?”
A kaputelefonból szólt a hang, férfihang volt, Kollarik számára ismeretlen férfihang, vagy inkább bizonytalanul ismerős. Vagy még inkább úgy ismeretlen, mint amit nem akar megismerni az ember. Ismerős férfihang volt, de olyan, amelyről más helyzetben – mondjuk, ha telefonon hívja – Kollarik nem tudta volna megállapítani, honnan ismeri. Itt azonban nem olyan helyzetben volt. „Ööö…, Kollarik vagyok”, mondta Kollarik, és utálta magát az őzésért. „Kicsoda?”, kérdezte a hang, mire Kollarik megismételte, méghozzá annyi ellenérzéssel, mint valamikor az idők kezdetén, amikor először ment iskolába, és a tanítónő az osztály előtt megkérdezte a nevét. Az ajtó pedig berregve kitárult.
