Ötödik út
9.
Kollarik rövid kerti ösvényen ment végig, és már ott is volt a néhány lépcsős bejárati ajtónál. Az ajtónál, amely kinyílt, szép lassan, mint egy filmben, amelyben a rendező alig sem palástolt célja az ócska feszültségkeltés. Kinyílt az ajtó, és ott állt mögötte… - nem, senki nem állt mögötte: ott ült mögötte valaki. Ott ült mögötte egy férfi kerekesszékben. Egy korpulens öregúr (de lehet mondani kövérnek). Hófehér haja volt ennek az öregúrnak és túlkelt kalácsképe. Szabadidő ruhát viselt, de látszott rajta, hogy nem azért viseli, mert éppen szabadideje van, hanem mert mindig ezt viseli. A ruhán látszott. Meg rajta is. Gyűrött volt ez az ember, mint a ruhája, gyűrött, kövér öregember, akit begyűrtek ebbe a kerekesszékbe valamikor, aztán ott hagyták, kerekesszékezzen csak, vagy csináljon, amit akar. De ő már nem akar semmit. Ez látszott rajta. Még jó, hogy az ajtót kinyitotta. Bár Kollarik nem egészen értette, minek. Hiszen nem is ismerik egymást. „Szervusz, Kollarik.”, mondta az ismeretlen öregember. És akkor Kollarik megismerte. Vagyis elhitte, hogy ismeri.
„Ööö…, szervusz”, mondta Kollarik, és még jobban utálta magát az őzésért, de még annál is jobban a „szervusz”-ért, amit csak a több évtizedes robotban megfáradt agyú tanárok mondanak a tanítványaiknak és nyugalmazott táblabírók egymásnak, „Szervusz…, Sándor.” Aztán meg nem tudott mit mondani, mert Országházi sem mondott semmit, csak ült a kerekesszékben és nézte őt. Ha őt magát nem is, a tekintetét ismerte Kollarik. Ismerte ezt a tekintetet, amely úgy tudta feltérképezni az embert, mint egy katonai felderítő az ellenséges területet. Ismerte ezt a tekintet, ha máshonnan nem, arról a vasárnap délelőttről, amikor ez a tekintet még az alatta lévő szájnál is jobban elmondta, mi fog történni. De most mintha ez a tekintet sem az akkori lett volna, volt benne valami bizonytalanság, szórakozottság, mintha a katonai felderítő egyszerre rádöbbent volna, hogy rövidlátó lett. „Szervusz, Sándor”, mondta Kollarik, mert úgy érezte, ideje magára irányítania ennek a szórakozott tekintetnek a figyelmét, „Magdolnát keresem.” De aztán azonnal elhallgatott, annyira idegen volt számára a mondat, ami kicsúszott a száján.
Még soha nem nevezte a volt feleségét Magdolnának. Nem is volt Magdolna nevű felesége. Hívta a neve különböző becéző változatain, főleg eleinte, majd kialakultak közöttük intim becenevek, amelyeket nem szívesen emleget az ember mások előtt, úgy tartoznak egy házasság privát szférájához, mint a nemi élet. Egy ideje pedig nem hívta sehogy, név nélkül gondolt rá, mint egy magánmitológia tabulényére, amelyet nem szabad megnevezni, mert akkor megjelenik. De Magdolnának soha nem hívta. Magdolnának a Férfi hívta, ő nevezte el. Azon a különös utazáson, amelyet együtt tettek az első feleség családjához (amelyet akkor még Kollarik is a sajátjának tudott) az egyházi esküvő után, afféle szabálytalan nászútként, és ahová a Férfi vitte el őket a kocsiján. És az út során, amíg a fővárostól addig a falunál valamivel nagyobb, városnál viszont kisebb településig elértek, át a hatalmas pusztaságon, amely a keleti határig terjed, majd át a határon is, mert az első feleség szülőhelye egy másik országhoz tartozott, és aztán át a hegyeken, amelyek nem politikai, hanem földrajzi határt jelöltek, át a hegyeken, majd be ismét a hegyek közé, ezen az úton hangzott el először a Férfi szájából a „Magdolna” elnevezés. Először (mert addig ő is becéző alakot használt, vagy semmit, nem szólította meg a nőt, mintha teljességgel érdektelen lenne számára, mindig csak Kollarikhoz beszélt), és aztán később folyamatosan. Megtörtént az elnevezés. Mert hiába hívták így a nőt, senki sem hívta így, de attól kezdve már így hívta valaki. És amikor egy férfi elnevez egy nőt, elkezdődik, ami férfi és nő között elkezdődhet. Attól kezdve Kollarik első felesége már sokkal kevésbé volt Kollariké. Persze ezt Kollarik akkor még nem tudta. Most pedig ő is így hívta. Kimondta ezt a nevet, és nem tudta, kiről beszél. Pontosabban tudta. A férfi feleségéről.
