Ötödik út
10.
„Magda nincs itt.”, mondta a kerekesszékes, miközben továbbra is Kollarikot fürkészte a tekintetével. Majd hátragördült a székével, megfordult vele és bekerekezett a szobába, otthagyva Kollarikot a nyitott ajtóban, aki ezt invitálásnak vette, belépett az előszobába, becsukta az ajtót, és a házigazda után indult. „Ki az a Magda?”, gondolta szórakozottan, és még azt is: „Vajon hová tűnt a négylábú?” Beért a nappaliba, ahol az öregember, aki megint hasonlítani kezdett egy kicsit a Férfira, közben megfordult, és a belépő Kollarikot nézte: „Ülj le. Ha akarsz. Bár nem látom különösebb értelmét. Magda nincs itt. Otthon van. Detrén.”
Kollarik nem ült le. Álldogált a szoba közepén, amelyben semmi nem emlékeztetett egy hajdani tánc körülményeire. Olyan volt ez a szoba, mint ami szándékosan nem akar emlékeztetni semmire, mintha úgy rendezték volna be, illetve úgy rendeztek volna mindent ki belőle a legalapvetőbb bútorokon kívül, hogy ne maradjon semmi benne, ami emberi együttélésre utal. Funkcionális bútorok, de abból is kevés, nyilván, hogy a kerekesszék nagyobb gond nélkül tudjon mozogni, de Kollariknak olyan érzése támadt, mintha a szükségesnél is jobban kiürítették volna a helyiséget. Állt a szoba közepén, nem nézett a Férfira, mégis őt látta, őt, a kerekesszékét, a gyakorlatilag üres szobát, és azt, hogy egyfolytában őt nézi. „Mag…da otthon van?”, kérdezte, hogy mondjon valamit, de annyira jelentés nélküli volt ez a kérdés, hogy a Férfi nem is felelt rá. Ült csak a székében, majd egy idő után megszólalt: „Mit akarsz te Magdától?”
Hát igen. Jó kérdés. Meglehetősen valószínűtlennek tűnt, hogy ennyi idő után (mennyi is ez az idő?) csak úgy meg akarja látogatni. Meg hát virágot sem hozott, ahogy pedig illik. És különben is az ember telefonál, mielőtt elmegy valakihez. Igaz is, mért nem telefonált? Eszébe sem jutott, hogy lehetne telefonálni. Különben sem tudja a számot. Rég volt, amikor még tudta. Amikor még bensőségesen lófaszozó párbeszédeket folytatott a Férfival. Mindenesetre nem telefonált. Csak idejött, mert úgy érezte jönnie kell, mert a nagymama… - ugyan már, hagyjuk a nagymamát! Akkor már inkább János bácsi. Aki azt mondta, hogy ez kizárólag az ő története. Na de János bácsi meghalt. És egyébként is mi abban a történet, hogy kivillamosozott-buszozott ide a világ végére, aztán megkereste ezt a házat, ahová annak idején elhurcolták a feleségét, mert azt hitte, hogy itt majd megtalálja. Vagyis nem őt találja meg, akit már nincs miért megtalálni, hiszen rég Magdolnának hívják, sőt Magdának, hanem valami mást. Talán azt a valamit, amit az egyházi válás jelent (ennyiben tehát igaza lehet a nagyinak), csak éppen egyház és válás nélkül. Azt a valamit, ami miatt mégiscsak elment Vásárhelyre és Salamonhegyre, és most ide is eljött. Mert mégiscsak van valami. Valami, amit talán megtalál, ha megtalálja az elvált feleségét. Mert hiába vált el tőle, hiába házasodott újra, hiába várja haza esténként a második feleségét, valami mégis hiányzik. Valami, amit nem adhat vissza az elvált felesége, de ami talán mégis megkerülhet, ha ő is megkerül. Ezért jött ide. Talán. Gondolta Kollarik. Talán ezért. Ki tudja. De akár ezért, akár másért, a felesége, az elvált, nincs itt.
