Hatodik út
2.
Közben eljött a június közepe, véget ért az iskola, a kutyafalka szélnek eredt a nyári diáklét lehetőségeinek ezernyi irányában, fülében a gimnázium igazgatójának búcsúszavaival, amelyekben a szünidei kikapcsolódás önfeledt pillanatainak élvezete a lét mélyebb értelmének morális indítékaival keveredett, s nyert fennkölt kifejezést némely klasszikus költőóriás művéből vett citátumokban, melyek egyikének az igazgató úr saját kezével gyúrt parafrázisában az is megfogalmazódott, hogy jó mulatság ugyan a nyári pihenés, de a férfimunka majd ősszel újra indul, s hogy ezt a lányok is magukra vehessék, az igazgató úr felemelt kezének begörbített ujjai a közismert módon utaltak az idézőjelre. Véget ért az iskola, Kollarik is hazasétált (mely séta még téli útviszonyok - lásd hótorlaszok, útlefagyások - mellett sem tartott sokkal tovább öt percnél, a többi évszakban pedig olyan is előfordult, hogy előbb ért haza, mintsem elindult volna az iskolából, jóllehet az ellenkező irányba ez már kevésbé volt igaz, ezzel is alátámasztva egy bizonyos francia gondolkodó teóriáját a kétféle időről) hogy a maga részéről is megkezdje a jól megérdemelt szünidőt, melyben nincs helye sem kutyafalkának, sem elvált, jóllehet egyházilag el nem választott feleségnek. Pontosabban így lett volna, ha másként nem történt volna. Ha nem állt volna az évzáró után Kollarik elé egyik kollégája, egy daliás termetű, kackiás bajuszú testnevelő, aki a serdülő fiútestek nevelésén túl az iskola egészének fizikális egészségéért is felelősnek érezte magát, ily módon szervezve gyalogtúrákat, sítáborokat, tömegsport rendezvényeket, mi több nyári utazásokat. Erről volt szó most is. Hogy ő megszervezett egy utat. Hadarta Kollariknak (a testnevelő kolléga nagyon tudott hadarni, mintha csak nyelvi kifejezésmódjában is rekordokra törne, verbális szinten is megvalósítandó Coubertin báró „gyorsabban, magasabbra, erősebben!” jelszavát, ami gyakorta falrengető üvöltésekben nyilvánult meg az udvari testnevelési órákon). A határon túlra. A hegyek közé. Hogy lássák az elkorcsosult fővárosi nebulók. Mert ott még igaz magyarok. Igazi hegyek között. Még a medvét is röptiben. Mely megfogalmazás jól mutatta, hogy a kolléga, mint afféle született pedagógus, nem pusztán a test, hanem a lélek nevelője is kívánt lenni. Hogy van ez az út. Hadarta a daliás és kackiás bajuszú kolléga. Hogy ezt ő megszervezte. Minden elrendezve: busz, szállás, utazóközönség, mely az iskola tanulóiból verbuválódott. Mi több kísérőtanár is volt már – s ekkor a folyosón a kolléga szájából elhangzott egy másik kolléga neve, egy földrajztanáré, aki az útjainak állandó kísérője volt, lévén derék magyar ember („fasza gyerek”, kacsintott a kolléga) és nagy tudású tanár, aki a tenyeréből olvassa a Föld minden rajzolatát, ily módon hasznos résztvevője az ilyen túráknak, s már meg is tervezték közösen az út minden részletét, és erre pont most történt vele az a peches baleset. Kollarik hallott erről a balesetről. Pár nappal korábban a földrajztanár beszorult az egyik tanári vécébe, és mivel kiabálni nyilván szégyellt, megpróbált felül kimászni, ám leesett és eltörte a lábát. Valóban peches baleset, még talán az a következtetés is levonható belőle, hogy vécére menni igencsak kockázatos vállalkozás. Mindenesetre a földrajzszakos kolléga otthon feküdt gipszben, és a testnevelő kolléga ottmaradt kísérőtanár nélkül. És eszébe jutott Kollarik. Aki egyszer egy tanári futball után, sörözés közben, felelőtlenül elkottyintotta, hogy az első felesége. Tehát akkor ismeri a határon túli hegyeket. Meg az ottani embereket. Még talán a medvéket is. Sőt talán valamelyiket ő is röptiben. (Ekkor már egyértelmű volt, hogy a testnevelő kolléga a humor meggyőző erejében bízik, akárcsak az óráin, amelyeken a futás önvédelmi sportágnak neveztetett, a fekvőtámaszok pedig tréfás rigmusokra [„Öcsi fogja Dóri csöcsét, Dóri fogja Öcsi pöcsét, kemény volt a Dóri csöcse, felállott az Öcsi pöcse.”] nyomattattak.) Eljön-e vele?
