Hatodik út
3.
Kezdődött a nyár, véget ért az iskola, sőt még olyasvalami is véget érni látszott, ami nem akart befejeződni. Kollariknak semmi kedve sem volt a határon túlra utazni. A határon túlra, a hegyek közé. Ahová majd tíz éven keresztül évente többször járt. Nemcsak nyáron, melegben (bár arrafelé a nyár gyakorta egyetlen júliusi vagy augusztusi napra esett, a mondás: „emlékszem, tavaly egy szerda délután volt a nyár, háromtól ötig”, csak részben számított viccnek), de télen is, komoly mínuszokban és többméteres hóban, ami azon a tájon teljesen magától értetődő volt. Busszal ment, illetve mentek, amit odavalósi sofőr vezetett, odavalósi utasokkal, ők voltak a kakukktojások, két tápos csibe, mint annak idején a seregben, csak ott még nem volt mellette a felesége, itt viszont ott volt, ült a buszban a mellette lévő ülésen tizenkét órán keresztül, legalábbis jó esetben, ha közben le nem robbant a busz, ami bizony gyakorta megesett. Olyankor aztán jött a nagy fusizás, hogy valahogy továbbdöcögésre lehessen bírni a járművet, fusizott mindenki, az egész pia- és cigiszagú busz, csak ők nem, két tápos csibe, ott álltak az út mentén, és nézték a szorgosan fusizókat, akik így vagy úgy végül csak megoldották a helyzetet, ha kellett paszuly-karót tettek a törött tengely helyére, mehettek tovább, legalábbis míg a paszuly-karó bírta. De volt, hogy vonattal mentek, egy merő stresszben a határig, hogy a szomszéd ország élelmes őrei vajon mit találtak ki a saját szórakoztatásukra, mit nem lehet bevinni (vagy visszafele jövet kihozni, az még problémásabb volt, Kollarik első felesége egyszer majdnem birokra kelt az egész határőrséggel, hogy a kelengyéje részét képező hatalmas csergetakarót ne vegyék el tőle, cirkusz volt, s majdnem dráma lett, géppisztolyok kerültek elő, mindenki kiabált egy Kollarik számára teljesen idegen nyelven, ő meg csak állt tápos csibeként, ezúttal egyedül, s nézte a nőstényoroszlánként küzdő asszonykáját), mennyi kötelező pénzt követelnek meg éppen az idegen ország pénznemében (mivel Kollarikék mindig családi látogatásra mentek, nem volt szükségük odavalósi pénzre, annyi volt csak náluk, amennyi a bemutatáshoz kellett, ez az összeg viszont a határőrök kénye-kedve szerint változott), vagy milyen más népi színjátékkal állnak elő, amelynek semmi más célja nincs, mint a beutazás megkeserítése. Így mentek a határig, aztán ha átjutottak rajta, következett a hosszú, unalmas út az éjszakában. Ez a rész már jó volt, vagyis jobb volt, pár órán keresztül, a határ okozta sokk lassú oldódása után, de aztán jöttek a fogyni nem akaró kilométerek és órák, a kényelmetlen ülésen való alvásképtelenség kínjai, míg végül a vonat befutott a hajnali állomásra, mely télen még reménytelenül sötét volt, nyáron viszont már pirkadati fényekben fürdött, és ott állt a peronon az első feleség apja, a helyi fakitermelő, s berakta őket a furgonjába, hacsak nem volt (általában volt) valami baja az autónak, mert akkor nem várta őket senki, és a bemutatásra tartogatott pénzből taxit kellett fogadni, amely elvitte őket Detrére.
