Hatodik út
4.
Nem megyek Detrére, gondolta Kollarik a testnevelő kolléga ajánlatának hallatán, megy a halál. Amikor utoljára járt Detrén, nászútra indult, s gyászút lett belőle, bár ez csak valamivel később derült ki. A Férfival mentek, aki önként ajánlkozott sofőrnek, mert őt annyira érdekelte a határon túli régió, s az első feleség szüleit is ismerte. És ily módon, magyarázta a maga lehengerlő módján, a vonat- vagy buszút stressze is elkerülhető. Leszek én elég stresszforrás magam is a számotokra, hunyorított cinkosan, és Kollarik ezt jó viccnek vette, hálás volt a Férfinak, hogy megint kisegíti őket a bajban, holott baj inkább abból lett, hogy kisegítette őket. Autóval mentek, a Férfi autójával, mint annyiszor, keresztül a fél országon, annak tengersík vidékén, ahol a börtönéből szabadult saslélek a rónák végtelenjét látja. A férfi vezetett, Kollarik ült az anyósülésen, a felesége pedig hátul, de aztán az asszonyról gyorsan kiderült, hogy nem bírja a hátulülést, rosszul lesz tőle, kidobja a taccsot, s hogy ki ne dobja abba a szép nagy nyugati autóba, ami a Férfié volt, előre kellett ülnie, mintha csak anyós lenne, holott egyházilag frissen férjezett asszonyka volt. Így utaztak át a pusztán, át a határon, majd át a nagy hegyeken, amelyek az igazi, a földrajzi határok voltak, s melyek kanyargós szerpentinjein Kollarik első felesége, anyósülés ide vagy oda, mégiscsak kidobta a taccsot, igaz ezt, istennek hála, a nagy és szép nyugati autón kívül, egy pihenőhelyen tette. Ettől azonban annyira jól lett, hogy az út hátralévő részét felszabadult évődésben tette meg, évődésének partnere pedig az autót kormányozó Férfi volt. Kollarik csak ült a hátsó ülésen, és hallgatta őket, és büszkeség dagasztotta mellét, amikor asszonykája szájából, ki tudja már, milyen téma mellékvágányaként, olyan merész kérdés hangzott el a Férfihoz, mint: „Te dugtál már seggbe?”, s a frappáns válaszon („Téged még nem.”) ő is harsányan derült, arra gondolván, mennyire vagány és belevaló az ő felesége és a közös barátjuk. Így utaztak, a legnagyobb egyetértésben.
Megy a faszom Detrére, gondolta Kollarik, ám mondani csak annyit mondott a testnevelő kollégának: „Meggondolom, jó? Holnapra választ adok.” Aztán hazament és gondolkodni kezdett… - fenét, várta a második feleségét. Aki nem jött, csak nem jött, késő esti órákig tartott a gálya aznap is az egyetemen. És Kollarikban, ahogy ott várakozott, egyszeriben megszületett a maga számára is váratlan döntés: elmegy a határon túli kirándulásra. Az még mindig jobb, mint várni egy soha haza nem térő feleséget. És hát úgyse megyünk Detrére, nincs ott semmi, gondolta magában. Nincs ott semmi, csak minden.
