Hatodik út
5.
Na de ez a „minden” nem érdekelte a testnevelő kollégát, mint másnap az igen válasz után, s az útvonalterv felől érdeklődve kiderült. Ide is tervezte (tervezték a földrajzos kollégával), oda is, Detrére azonban véletlenül sem. Igaz, a közelében lévő városkába, Gyorgyaszentgyörgybe már annál inkább, de azért az mégsem Detre. Gondolta Kollarik, és megborzongott.
Így indultak útnak, egy július eleji hétfő reggel (mert közben július lett, igen, így önkényeskedik Időnagyúr a szegény, kiszolgáltatott időszolgákkal), hogy aztán majd vasárnap térjenek vissza. Busszal mentek, méghozzá odavalósi sofőrrel, de bérelt busszal, német márkájúval, jó állapotban lévővel, amelynek nem paszuly-karó van a tengelye helyén. Busszal mentek, keresztül a fél országon, át a tengersík vidéken, majd a határon, ahol már nem voltak olyan határőrök, akik népszínművet adtak volna elő a belépés megnehezítésére, vagy csak az új idők új szelei nem kedveztek a népszínműveknek. És aztán mentek tovább szorgosan, hol itt álltak meg, hol meg ott, néztek ezt is, néztek azt is a testnevelő és a földrajzos kolléga útiterve szerint. Több helyen szálltak meg, volt, hogy sátrat vertek, volt, hogy magánszálláson, rémisztően barátságos helybeliek között, akik úgy tukmálták beléjük a házi pálinkát és különböző húsokat, mintha permanens disznóölés lenne az életük, melybe kényszeresen be kell vonniuk minden vendégüket, hogy aztán a disznóölés bevételéből újabb és újabb szinteket húzhassanak a házukra, míg a végén megvalósíthatják a felhőkarcolós vendéglátás merész ideáját. Kollarikék olyan apartmanokban laktak ezeknél a helybelieknél, melyekben a jacuzzis ülőkádtól a házi mozi rendszerig minden volt, s mindez egy kívülről nézve teljesen autentikus mézeskalács-házikóban, amelyben néhány éve még a puliszkát is puliszkával ették. A legjobban azonban a nyelv döbbentette meg Kollarikot. Jól ismerte ezt a tájat s ezt a tájnyelvet hosszú, tízéves idejárásai idejéből, a gimnáziumban diákjainak is előszeretettel idézett olyan kifejezéseket, amelyek csak az itteni ajkakon teremtek meg, és szállásadóitól is elvárta volna, hogy két pálinkáskupica teletöltése közben ringassák vissza ebbe a számára régen eltűnt nyelvi valóságba. Ám a szállásadók olyan természetességgel beszélték Kollarik fővárosi világának nyelvét, mintha eleve abba születtek volna, egyedül a kiejtésük sajátos zamata árulta el, hogy nem odavalósiak. Így aztán Kollarik számára maradt, mint afféle dísz idevalósira, hogy egyes ételeknél és italoknál felidézze azok helyi neveit, s röpködtek ajkáról a pálinka fűtötte „vinete”, „gogos”, „cujka” és hasonszőrű szavak, amelyekről diákjai el sem akarták hinni, hogy tényleg léteznek, míg a szállásadók ragyogó arca meg nem győzte őket. Kollarik kollégája, a daliás testnevelő pedig elégedetten veregette meg Kollarik vállát, mely mozdulaton érződött, hogy derék magyar embernek, faszagyereknek tartja, akárcsak vécébe szorult földrajzos kollégájukat, s nem is sejtette, hogy Kollarik egyszerűen az eltűnt nyelv nyomában jár.
Gyorgyaszentgyörgybe egy ködös reggelen érkeztek. Olyan volt az idő, mintha épp az egynapos nyár ünnepe utáni macskajajból gyógyítgatná magát. Ősz volt, noha nyár, a diákok zúgolódtak is, a testnevelő kolléga próbálta önteni beléjük a lelket, hogy hamarosan kisüt a nap, ami úgy is lett, de Kollarik tudta, hogy nem más ez a napsütés, mint egy jól felrakott smink a valóságon. Az van, ami van, gondolta, minden más képzelgés; lehet napsütést képzelni az ősz helyére, ami itt a nyár, de attól még az itteni nyár ősz marad. A busz beállt egy áruház parkolójába, amely egy globálisan terjeszkedő lánc részeként jutott el erre a vidékre is, és miközben bementek a boltba reggelit venni, Kollarik azon gondolkodott, hogy ez megint nem a valóság, mert a valóság az, hogy Gyorgyaszentgyörgyön egy-két bolt van csupán, amelyekbe mindent bezsúfolnak ruhaneműtől kezdve vasárun át élelmiszerig, ami csak kapható, de így is foghíjasan vacognak a polcok. Ez nem a valóság, gondolta Kollarik, és beleharapott az áruházban vásárolt svájci csokoládéba.
