Hatodik út
10.
Állt Kollarik a kertkapu előtt, s nézte ezt a nagydarab, bajuszos embert, akinek arcán jól látható nyomokat hagyott az egész napos, hetes, hónapos, életes dorbézolás. Nézte, de nem mert bekiabálni, hogy „szerbusz, Laci!”, mert mindig is tartott Lacitól, s az egykor a nyakára szorult hurok ténye sem hozta őt közelebb hozzá. Bajusz Laci pedig csak jött, álmatag tekintettel, odaért a kapuhoz, s ahogy átnézett fölötte, megpillantotta Kollarikot. „Hát maga, maga meg kit keres?”, kérdezte Bajusz Laci sokkal lágyabb hangon, mint ami egy Bajusz Lacitól kitelhetett, és olyan hangon, amelyet Kollarik jól ismert egykor. Ez a hang nem Bajusz Lacié volt, ahogy tulajdonosa sem Laci volt. De hogy ki, azt Kollarik nem tudta elhinni, hiába tudta, hogy ő az. De hiába nem hitte el, mégis azt mondta: „Tóni!”
Bajusz Laci, aki már sokkal inkább Tóni volt, de még mindig nem volt eléggé Tóni, amikor hallgatott, megszólalt, halkan és zavartan, s annyit mondott az összetéveszthetetlen Tóni-hangon: „Te vagy az, sógor?...”, és aztán reszkető motozás után kinyitotta a kertkaput.
Tóni volt az, már nem volt kétség, csak döbbenetesen bajuszlacis kiadásban. Egyáltalán nem volt olyan nagydarab, mint első ránézésre tűnt, csak valami ócska hatalmas kabátot viselt, és a bajsza az tényleg sokkal markánsabb volt, mint annak idején, őserdődús, elburjánzott férfiszőr, amely nemcsak a szája fölötti részt, hanem az egész arcát belepte, nem is Bajusz Laci volt, inkább Szőr Laci, de mindenestül együtt Tóni, az első feleség bátyja. „Sógor! Hogy kerülsz te ide?!”, és a hatalmas kabát, s a belőle kiváló szőrös fej Kollarikra borult, és átölelte. Jó volt ez az érintés, mert spontán szeretet áradt belőle, de közben más is, mosdatlan férfitest-, cigi- és piaszag erős keveréke, s így Kollarik minden meghatottsága mellett is hátratántorodott kissé. „Gyere be, sógor”, lihegte Tóni a nyakába, s húzta, húzta magával befelé.
A ház belseje kevésbé volt romantikus, mint a külseje. Egyszerű szobabelső, a helyi stílusnak megfelelő berendezéssel, ám a valódi jellegét a benne munkáló kaotikus erők adták meg. A rendezetlenség láthatóan nem alkalmi tanyát ütött ebben a házban, hanem otthon volt benne, idomult a ház lakójához, Bajusz Lacihoz vagy Szőr Tónihoz, hívhatták bárhogy. És Bajusz Tóni is otthonos volt benne, lételeme volt a káosz, a szétszórt, gyanús tisztaságú, vagy még inkább gyanútlan piszkosságú ruhák, a mosatlan edények, feldőlt, üres üvegek együttese. „Mit iszol?”, kérdezte Kollariktól anélkül, hogy hellyel kínálta volna, ami nehéz is lett volna a szobában uralkodó viszonyok közepette. Kollarik azért fél fenékkel lehuppant egy kibuggyant belű székre, és azt mondta, mindegy, amivel Tóni meg tudja kínálni, tényleg nem ezért jött, aztán elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy nem is ide jött. Tóni azonban nem nagyon figyelt Kollarik válaszára, mi több Kollarikra sem nagyon figyelt, egy üveget szedett elő valahonnét, az asztalról pedig felemelt két becsületesen piszkos poharat, teletöltötte őket egy halványsárga folyadékkal, majd az egyiket felemelve a fejével biccentett Kollarik felé, de csak miután a sajátját fölhajtotta szólt: „Egészségedre, sógor! Isten hozott!” Aztán leült Kollarikkal szemben, és újra teletöltve a saját poharát, megkérdezte: „Mit keresel te itt?”
