4.
A remetemagdolnai öregek otthonának kis szobájában, amely olyan volt, mint egy zárda cellája, s ez illett is a nagymamához, a nagymama úgy létezett benne az utolsó években, amiket itt töltött, mint aki otthon van, végre hazatalált, mert persze otthon volt a hatalmas belvárosi lakásban, ahol a fél életét töltötte, ami száz év esetében nem elhanyagolandó időtartam, de az otthonban végre tényleg otthon volt, körülvéve rózsafüzéres barátnőkkel meg Zoli bácsikkal, amit a hatalmas belvárosi lakásban tényleg bajos lett volna megszervezni, különösen hogy ott voltak az ápolónők meg a mórok, nem, az ott nem ment volna, nagyon szerencsés ötlet volt ez az otthon, legalábbis erre gondolt Kollarik, amikor a nagymama séta közben, vagyis amikor Kollarik a remetemagdolnai templom parkjában tologatta, néha szerényen, halkan, elábrándozva megemlékezett a hatalmas belvárosi lakásról, sőt időnként azt is hozzátette, hogy ezek szerint ő már nem látja viszont, amire Kollarik soha nem reagált, de csípőből, mint egy jogos önvédelemből tüzelő pisztolyhős, azt gondolta, „jó neked itt, nagyi, van itt neked minden, ami kell, rózsafüzérkör meg Zoli bácsi”, ezt gondolta és tolta tovább a nagyit az ösvényeken, és talán még neki sem tűnt fel, hogy a megszokottnál gyorsabban kanyarodtak vissza az otthon felé, és hogy nem szóltak már egymáshoz, míg vissza nem értek a nagyi szobájába, ami olyan volt, mint egy cella, s ahol most, amikor a nagyi már meghalt és Kollarik éppen odaért, Kollarik anyja egy karosszékben ült, egy ápolónő a homlokát törölgette, míg az ágyon kiterítve ott feküdt a nagyi.
Nem, nem volt kiterítve. Úgy feküdt ott, mint bármikor szunyókálás közben, még takaró is volt rajta, meg ne fázzon, vagy inkább, hogy ne fázzon halálában. Kollarik anyja pedig ott ült a karosszékben, halottsápadt volt, mintha ő halt volna meg, nem is az édesanyja, aki sokkal kevésbé volt sápadt, ahogy ott feküdt az ágyon. Sőt, a nagyinak egész jó kis színe volt, mintha a halál kifejezetten jót tett volna neki. „Mi történt?”, kérdezte Kollarik az anyjától, vagy inkább az ápolónőtől. „Semmi, semmi, csak egy kis múló rosszullét.”, válaszolta gyorsan az ápolónő, ami némileg úgy hangzott Kollarik számára, mintha a nagyanyjáról beszélne, semmi, semmi, egy kis múló haláleset, nem kell akkora feneket keríteni neki, harmadnapra úgyis feltámad.
Kollarik odalépett az anyjához, de közben fél szemmel a nagyanyját nézte. Mintha megnőtt volna holtában. Az egészen pinduri, töpörödött vénasszony, akiről minden látogatás előtt azt hitte, majd keresnie kell, hogy egyáltalán megtalálja a cellájában, és az lesz a vége, hogy egyszer majd nem találja már meg, csak a reszkető hangocskája hallatszik még valahonnan, míg el nem oszlik az is – most, ahogy ott feküdt, nagynak tűnt, meglepően nagynak, igazi nagymamának, akinek a méretei halálában teljesednek ki igazán. „Mi van veled?”, kérdezte Kollarik az anyjától, akit már nem törölgetett az ápolónő, sőt már magukra is hagyta őket. „Nem tudom”, felelte Kollarik anyja, „elszédültem, vagy nem is tudom. Le kellett ülnöm. Pedig hidd el, minden rendben van.” És beszélni kezdett.
