Hetedik út
7.
Kollarik anyja még mindig sápadt volt, amikor befejezte az elbeszélést, de már kezdte visszanyerni a színét, miközben az ágyon fekvő nagymama pedig szép lassan kezdte elveszíteni a sajátját, mintha csak a lányára hagyná örökül. Kollarik ott állt, nézte őket, és arra gondolt, amit az anyja mondott, hogy rendben van, minden rendben van, és benne is kezdett valamelyest oszladozni az ellenérzés. Nem, rendben talán nincsen, a nagymama úgy halt meg, hogy ő nem beszélhetett vele, nem tanította meg az életre utolsó erejével, de ez van, el kell fogadni, az a lényeg, hogy az anyja érezze rendben lévőnek a dolgokat, a többit neki, Kollariknak kell megoldania saját magával. Igaz, hogy itt maradt nagyanyátlanul, de mégiscsak van egy anyja, aki lassan visszanyeri a színét. Közben kopogtattak, és megjöttek a hullaszállítók. Ugyanazok voltak, a kicsi meg a nagy, Zoro és Huru, Kollarik felismerte őket, akik annak idején elvitték a nagypapát, és akik a nagymamát is valamivel később kihozták ide az otthonba, „tudom, hogy ti vagytok, bazmeg, hiába álcázzátok magatokat, találkozunk majd még néhányszor az életben”, gondolta Kollarik, de mondani csak azt mondta: „Jó estét. Köszönjük. Vihetik.”, és nézte, nézték az anyjával, aki megint egy fokkal sápadtabb lett, mintha a nagymamával együtt az ő színét is elvinnék, nézték, ahogy Zoro és Huru hordágyra teszik a most már újra, sőt talán még jobban összezsugorodott testet (egy gyerek, gondolta Kollarik, mégiscsak egy gyerek volt már a nagyi, aki eljátszott még egy-két évet itt az otthonban, eljátszotta a szófogadatlant, aki nem, azért sem ivott, eljátszotta a csintalant, amikor Zoli bácsi kezére csapkodta a budiajtót, és most eljátszotta a halált – tegyük hozzá, jól, hitelesen játszotta, semmi kétség, na de talán mégsem tőle kellett volna várni, hogy bárkit megtanítson az életre) és kimennek a szobából. „Sírj nyugodtan”, mondta Kollarik az anyjának, aki azonban nem sírt, épp csak kibuggyantak a könnyei, tűszúrástól néhány vércsepp. Aztán Kollarik hívott egy taxit.
Bár az anyja szerette volna, ha felmegy hozzájuk, ha meg nem, akkor továbbmegy a taxival, Kollarik úgy döntött, gyalog tér haza a hatalmas belvárosi lakásba, pontosabban tömegközlekedéssel. „Jót fog tenni”, mondta az anyjának, „egy kis tömegközlekedés, ami már nem is annyira tömeg ebben az időben”, hiszen már kilenc is elmúlt. „Meg hát”, tette hozzá, „talán Juli is végzett a munkahelyén, fölhívom, és aztán elmegyek érte”. (Juli volt Kollarik második felesége.) Megcsókolta az anyját, „próbálj aludni”, súgta a fülébe, és elváltak. Kollarik elindult lefelé a hegyről, ahol a gyermekkorát töltötte, a busz felé, hogy aztán majd a Moszkva Kálmán téren metróra szálljon. Nem volt könnyű a szíve, de nem volt túlságosan nehéz sem, sőt valami furcsa megkönnyebbülést is érzett, az életre gondolt, amit most a nagyitól kapott, anélkül, hogy ő maga adta volna neki. Úgy látszik, így is lehet, gondolta, hogy nincs benne semmi tudatosság, csak maga az adás ténye, fogd, Kokó, vidd, és kezdj vele valamit.
