Szonett az erőt gyűjtő karról
Még nem tudom, ki vagy nekem.
Csak tudom, hogy vagy. És ez jó.
Szobámban még ott a holló.
De már moccan, szárnya rebben.
Még nem tudom, hogy mi vár ránk.
De remélem, vár. Akarom.
Még nem nyújtom ki a karom.
Még pihentetem. No de lám
már úgy írja ezt a verset,
mint aki gyűjti a merszet,
hogy egyszer erőt merítsen
mindabból, mi tán még nincsen,
de majd lesz – ezt hiszem, tudom -,
s akkor újra kinyúlhasson.
