Akkor
Hát ott maradtam akkor én egyedül az éjjelen.
S az első pillanatban csak széttártam a két kezem.
Az első pillanatban nem volt ott más, csak fájdalom.
Mindenemben lüktetett: a gyomromban s a vállamon.
Aztán egyszerre elcsitult s már nem éreztem semmit.
Hozzám lágyan az éj simult, s az éj mindent megenyhít.
Hozzám simult, megcsókolt, és fülembe súgta halkan,
hogy itt van ő, ha bármi lesz, és megsegít a bajban.
S akkor egyszerre tudtam én, hogy jöhet immár bármi,
mert a dolgom semmi más, mint teljes erővel várni.
Olyan erővel várni, mint növény a virágnyílást,
megtört test az ölelést és jeges folyó a zajlást.
Hát feküdtem csak szótlanul az éjszakai csendben.
És szépen lassan elsimult a felkorbácsolt lelkem.
A test is békében pihent s a lámpát eloltottam.
S már úgy nyugodtam akkor én, akár a két karodban.
