Dezső bácsi, nos Dezső bácsi viszont olyan volt, mint egy bohóc. A szó legnemesebb értelmében. Miként mindannyian bohócok vagyunk, s a legnevetségesebb módon akkor, amikor kapálózunk ellene. Dezső bácsi ellenben látványosan viselte a bohócság kellékeit: a művészieskedő hajtincset, a zsinórvékony nyakkendőt, a rikító ruhákat; ha krumpliorrot nem tett fel, azért nem, mert a sajátját is elégnek érezte. Ő volt a humor megtestesülése. Mindig különös fintorokat vágott, mintha arra akarna figyelmeztetni, hogy ez az egész temetésesdi, amit életnek álcázunk, nem több, de legfőképp nem kevesebb, mint egy hatalmas tréfa. És viszont: miközben tótágast állt (ez volt a természetes testtartása) és kiöltötte a nyelvét, olyan tárgyilagosan tudott metsző pillantású szemével figyelni, hogy az ember rádöbbent: itt valami mélységesen komoly dologról van szó.
Dezső bácsi szünet nélkül nyelvi játékokat űzött: szóviccben és rímfakasztásban senki sem érhetett nyomába. Mondjuk valaki olyan lényegbevágó tudományos kinyilatkoztatást tett, hogy a Föld két féltekéből áll, és ő máris lerántotta a magas lóról, bejelentvén: „Mit ér, mit ér két félteke, ha lóg az ember féltöke?”, amiben ráadásul tökéletesen igaza volt, mert valóban mit ér. Vagy valaki más megjegyzést tett egy kábítószerfüggőre, mire Dezső bácsi megjegyezte: „Csodálkozol a kokainistán, nem érted? Gondolkodj el az okain is tán, s megérted.”, és a röhögésben, amit kiváltott, bujkált egyfajta borzongás is, mert ezek a nyelvi tréfák úgy hatoltak az élet mélyebb rétegeibe, mint a lézersugár. (Az irodalmi élet - részlet)
