Negyvenöt éves lettem. Anyai nagyapám közel járt a kilencvenhez, amikor összeesett az előszobában. Ha ebből indulok ki, akkor az emberélet útjának felénél tartok, ám szó sincs sötétlő erdőről, legfeljebb gyér kis bozótosról, melynek ágain átszüremlik a napfény. Ez jó. De ha arra gondolok, hogy apai nagyapám hatvanhét évesen halt meg rákban, rosszabb a helyzet. Akkor már igenis sötétlik valami, ha nem is rengeteg, de végül is egyetlen fa is vethet árnyékot, ha éppen eltakarja a napot. Apai nagyapám megjárta a frontot, s orosz hadifogságból tért haza. Attól kezdve nem bírta a telet. Ki tudja, mit hozott a fogságból haza magával, vagy még inkább magában. Erre gondolok, s másik nagyapámra, aki szintén járt a fronton, de megúszta a végtelen orosz fagyokat. S megúszta a börtönt is ötvenhat után, igaz, a segédmunkáséveket nem úszta meg. No de akkor már inkább az ő sorsa. Elvégre ő írta afféle komolyan nem veendő tanácsként a rám hagyott első kiadású József Attila-kötetbe, hogy nehogy magyar író legyek. Ezek szerint ez az emberélet útjának fele. Negyvenöt év.
A negyvenötödik április elseje. Ha hihetek az anyai nyelvnek, melynek, nomen est omen, anyanyelvemet köszönhetem, s már mért ne hihetnék, ha valami biztos az életemben, ez a hit alapvetően az, hajnali fél kettőkor pillantottam meg a kórház mesterséges fényeit, s amikor apám másnap eldicsekedett a munkahelyén érkezésemmel, jóindulatú mosolygásokat tehetett zsebre válaszul. A munkatársak egyszerű, s még csak nem is túl eredeti áprilisi tréfának vették a szavait. Ez vagyok én, egy még csak túl nagyra sem nőtt áprilisi tréfa. Mit várhatok így magamtól, s ettől az állítólagos ünnepnaptól, mely évről évre űz viccet állítólagos létezésemből?
Hogy mit? A legjobb nem várni semmit. S akkor kap az ember. Teszem azt egy napfényes délutánt a Szigeten, bringóhintózással, fagylaltevéssel és üldögéléssel a Duna-parton. De ennél is inkább kap valamit, ami egyszerre Duna-part, fagylalt és bringóhintó, mert az ember közhelyesen örök gyerek, de egyben más. Kap egy érzést, hogy a születésnap nem az emberélet útjának feléről, nem a sötétlő erdőről szól, hanem emlékekről, jelenpillanatokról, s annak a lehetőségéről, hogy ezekből a pillanatokból egykor emlékek legyenek. És ez az érzés tényleg ünnepi.
