A negyvenéves férfi ezt mesélte:

„19.. őszén Párizsból utaztam haza, három hónapos ösztöndíj után. Pontosabban nem töltöttem ki a három hónapot, hiszen két hónap és tizenhárom nap után szálltam föl az Orient-expresszre, de hogy ennek mi volt az oka, arról nem szeretnék bővebben beszélni. Legyen elég annyi, hogy haza kellett utaznom. Haza kellett utaznom, mert valaki megbetegedett. Nem, nem is megbetegedett, hiszen az már korábban történt, egész párizsi kint tartózkodásomra rányomta, mijét is?, bélyegét?, nem, nem bélyeg volt az, valami más, mint amikor valakire, mondjuk költözködés közben, engedik ránehezedni egy zongora teljes súlyát, és aztán rajta is hagyják, dögöljön csak meg nyugodtan. Hát így volt rajtam ez az egész két hónap tizenhárom napig. De nem rólam van szó. Meg egyébként is hallgatni akartam róla. És nem elpofáztam?

A lényeg: haza kellett mennem, mert bizonyos telefonok, amelyek bizonyos áttétekről beszéltek, meg arról, hogy néhány nap, legfeljebb hét. De nem erről, tényleg nem erről. Talán inkább arról, hogy amúgy is kívánkoztam haza. Mert persze Párizs. S a Bibliothèque Nationale. És hát a felbecsülhetetlen értékű kéziratok, Breznay Sámuel francia nyelvű levelezése, benne minden, ami a magyarságkutatással kapcsolatos tanulmányait kiegészíti, s ami csak ott található meg. No, igen. De közben az egész hóbelevanc, az azonnali jelentkezés a rendőrségen, a Jacques nevű fiatalember, aki már az állomáson várt egy nevetséges táblával a kezében, amelyre – egyébként hibásan – a nevem volt nagybetűkkel felírva, ez a kiváló Jacques, aki úgy nézett ki, mint egy felszentelés előtt álló papjelölt, aki kettőig sem tud számolni, de akiről jól tudtam, hogy minden lépésemet jelenti a minisztériumnak, és hát mindaz, ami Párizzsal jár, a reménytelen szürkeség, amely egyszerre árad a házak falából és az emberek tekintetéből, mindez sok volt már. Nem mondom, kibírtam volna még azt a két hetet, de nem volt ellenemre „családi ok"-ra hivatkozni, hagyni a Bibliothèque Nationale-t, a Breznay-levelezést és főként Jacques döbbent tekintetét, aki talán még mindig nem hiszi el, hogy – legalábbis egyelőre – nem jelenthet többet rólam.
A lényeget azonban még mindig nem mondtam el. Mert a lényeg nem holmi így-úgy körülírható hóbelevanc volt, hanem valami más. Ám hogy pontosan mi, azt nehéz megfogalmaznom.
Egy délután a Szajna-parton sétáltam, azon a kis szigeten, amely Szent-Lajosról kapta a nevét. Éppen az előtt a ház előtt haladtam el, amelyen Camille Claudelnek, a tragikus sorsú szobrásznak az emléktáblája van, s amely rá hivatkozva állítja, hogy az ember létezésének örök velejárója a megmagyarázhatatlan és felkavaró hiányérzet, s akkor meg kellett egy pillanatra torpannom, nekidőlni a támfal kőkorlátjának, és lenézni a folyóra. Tényleg egy pillanat volt csak. Egy villanás. Hirtelen megértettem, hogy ez a víz nem él. Hiába folyik, hiába tesz úgy, mintha, nem és nem. És akkor eszembe jutott a surányi házunk. Egy nyári kép, amint anyám térdig gázol a Dunába.
Jacques hiába is győzködött, a valódi okot nem mondtam meg neki. Igaz, a valódi okot magamnak is nehezen tudtam volna megfogalmazni. A lényeg, hogy harmadnap már az Orient-expresszen ültem. És nem volt terhemre az egész napos zötyögés-zakatolás, nem volt terhemre az egész napos alig evés, mert útravalóról persze elfelejtettem gondoskodni és a büfékocsiban méregdrágán jutottam hozzá egy madárlátta szendvicshez, mindez nem volt fontos. Nem volt fontos a vámvizsgálat sem, melynek során mint gyanús tárgyat foglalták le a francia nyelvű regényt, amit Jacques adott búcsúzóul, és amelynek se a szerzőjét, se a címét nem jegyeztem meg. Tényleg nem volt fontos. Az egyetlen fontos dolog az út során már a határ után történt velem, már ha lehet történésnek nevezni azt, hogy valaki kinéz az ablakon.
Kinéztem az ablakon, és megláttam a Dunát. Nem volt több ez sem egy pillanatnál. Egy villanásnál. Megláttam a Dunát, és egyszerre megnyugodtam, pedig nem is tudtam addig magamról, hogy nyugtalan vagyok. Hogy már két hónapja és tizenhárom napja nyugtalankodom.
Megláttam a Dunát, és egyszerre tudtam, hogy minden rendben lesz. Mert ez a folyó nem csak úgy tesz, mintha. Ez a folyó tényleg él. És ezért nem ért meglepetésként, hogy miután befutott a vonatom a Keletibe és az első telefonfülkéből fölhívtam apámat, azt a hírt hallottam, hogy talán mégis sikeres volt a kemoterápia, az eredmények legalábbis teljesen váratlanul biztatónak tűnnek. Hogy anyám talán mégis életben marad.”