„Talán mindenütt voltam.”, mondta a negyvenéves férfi,
„Bálban és temetésen. Erdőben és vízparton. Bűnben és erényben. Versben és regényben. Egyszer voltam egy folytatásos regényben, szerelmiben persze, miben másban, én a hősszerelmes, csak az a baj, hogy alendölon-típus, mindig meghal a történet végén. Na de ennek a végén nem haltam meg, viszont elhagyattam, mert elhagyatnak mindenek, s külön kerül, mindegy, mi kerül külön, én kerültem külön meg a szerelmem, vagy minek nevezzem. Pedig nagy közönség drukkolt nekünk, olyan volt az egész, mintha blogot szerkesztettem volna a szerelmi életemről, és a blogolvasók minden rész végén kommentben szavazhatták meg a folytatást. No, meg is szavazták. Volt ott minden. Családi barát, aki elcsábítja az asszonyt. Elcsábított asszony, aki otthagyja az urát. Otthagyott úr, aki bosszút esküszik. Bosszút esküszik, pisztolyt vásárol, fölkeresi a gaz csábítót, aki maga a Sátán és agyonlövi. Vagyis agyonlőné. Ha volna pisztolya. Ha vásárolt volna. Ha bosszút esküdött volna. Az a baj a kommentelőkkel, hogy túl realisták. Túlságosan kötődnek a valósághoz, nem tudnak túllépni rajta, azt akarják, ha őket megcsalták és elhagyták, hát a blogíró se járjon jobban. Így aztán olyan folytatásokat javasoltak, amiben csak bénázás volt, töketlenkedés, nyavalygás, dehogy volt benne pisztolyvásárlás meg leszámolás. Hepiend se volt, pedig azt gondolná az ember (= negyvenéves férfi = blogíró), hogy a nagyérdemű (= kommentelők) azt szereti. Hát egy túrót. Abban is földhözragadt. Legyen a vége tragikus. Nyilván, hogy lehessen rajta sírni. A blogíró meg le van szarva. Persze az, hogy tragikus is relatív. Elvégre a csábító és a csábított (meg a kommentelő) jól jártak, végül ez így demokratikus. Mindenesetre én föllázadtam. Ezt írok nektek folytatásos szerelmi regényt (mutattam nekik, hogy mit, de hiába, a kommentelők csak a kiírásaimat látják, fityiszt – hogy finom maradjak – meg nem tudok kiírni, nem vagyok hozzá eléggé digitális bennszülött. Így aztán hagytam is az egészet, kiléptem a folytatásos regényből.”, mondta a negyvenéves férfi.
„Átmentem inkább egy versbe. Líraiba persze. S mondhatnak bármit az irodalmárok: magam voltam a lírai én. Egy az egyben, nincs mismásolás. Igazi alanyi líra. Mit nekem tárgyias. Hogy a szívfájdalmaimat Varsó bombázásával fejezzem ki? Egy túrót! Fájt a szívem, megírtam. Rímbe írtam, rímbe szedtem, hagyományőrző költő vagyok, no. Nekem a szonett, szonett, és a szonett a vers, nem pedig holmi cifra szolgák, szabadversek, mifenék. Én, ha bezárom magam a kifejezés ketrecébe, hát legyen ez a ketrec jól záródó, szonettforma. Vagy limerick. Vagy haiku. Vagy…, tök mindegy, záródjon, az a lényeg, ne kandikáljon ki a lírai én füle, farka, tört szíve. Hát én most bezártam magam egy szonettba. Elmondtam benne mindent lírai énről, szívfájdalomról, reményről. Vagy inkább reménytelenségről. Ez volt a bibi. Véget ért a szonett (petrarcai, ha tudni akarod, vagyis annak variánsa), aztán ott maradt a végén a reménytelenség. Azt diktálta a rímkényszer. Hát ez szép, gondoltam. Jól kitoltam magammal, gondoltam. (Nem így gondoltam, de finom vagyok.) Most mi legyen? Remény vagy reménytelenség? Szonettforma vagy szabadság? Meghasonlottam magammal, s mert a tört szívű lírai én szánnivalóan gyenge jószág, hozzátoldottam a szonettemhez még három sort. Így aztán toldott farkú szonett lett, viszont reményteljes. No de kérdés, lehet-e egy szonettet megtoldani, az így nyert remény nem szabályellenes-e? A poetica licentia felülírhatja-e a verstani szabályokat? S ha felülírja is, mennyiben módosítja forma és tartalom viszonyát, különös tekintettel a tartalom hitelére? Költői kérdés. A szánnivalóan gyenge, de annál líraibb én is elbátortalanodott, visszacsinálta a reménytelen, ámde biztos szonettformát, s aztán kilépett belőle. Így többé nem voltam sehol. Sem bálban, sem temetésen, sem erdőben, sem vízparton, sem bűnben, sem erényben, sem versben, sem regényben. Viszont elfáradtam, és már senkit és semmit nem akartam látni.”, fejezte be a negyvenéves férfi.
