11.
Lasar, a nagy kerítő, ajánlotta a táborozás ötletét is. „Te ezt nem érted”, magyarázta sörös kupával a kezében, Ludwig egyik otromba faasztalánál, „Nem ismered a nőket”, magyarázta Lasar, aki már évek óta nem ismert nőt, de a nőket, azokat ismerte. „A nőnek élmény kell. Nem lehet csak úgy durr bele, mert te hű de ellenállhatatlan vagy, olyan okos, hogy a csillagok lejönnek az égről az okosságodért. Na persze, a csillagok igen, de nem egy nő. Egy nőnek más kell. És nehogy azt hidd, hogy pénz. Még egy lotyónak se csak pénz kell. Élmény kell a nőnek, más kérdés, hogy van, amelyiknek a pénz az élmény. A másiknak az okosság. A harmadiknak valami más. De ahhoz, hogy megfogd, le kell nyűgöznöd. Jó, jó, az óraiddal is lenyűgözöd, különben nem akarna tanulni tőled. De több kell. Hogy bepisiljen tőled, hogy ne akarjon mást látni a világból, mint téged.”
„Nem akar”, mondtam somolyogva, mert biztos voltam a dolgomban, és akkor véletlenül még igazam is volt, de nem azért, mert értettem a nőkhöz, hanem mert édes kis vérszívómhoz értettem, egyébként teljesen öntudatlanul. Mert édes kis vérszívóm akkor tényleg nem látott mást a világból, mint engem. Más kérdés, hogy nem a hű de nagy eszemet, amitől még a csillagok is, vagy a pénzemet, ami nem volt és soha nem is lesz, de még csak nem is azt, ahogy a lurkókkal bántam, vagy ahogy egy-egy verset elszavaltam, ami egyébként akkoriban talán tényleg lenyűgözte Annát, mert – igaz, ami igaz – jó érzéke volt a versmondáshoz, igazán intellektuális kis vámpír volt. Nem. Hanem az egészet együtt. A friss vért és húst, és nem mellesleg mindazt, ami mögötte volt, amibe belefért az okosság is meg a versmondás, de nem külön-külön, hanem szőröstül-bőröstül, ahogy édes kis vérszívóm a magáénak akart engem.
„Nem, egy túrót”, mondta Lasar, a nagyokos, „Talán nem, öt percig. De mi neked az az öt perc, amikor te, a lüke alkatoddal, legkevesebb az örökkévalóságban gondolkozol. Ehhez pedig tenni kell, barátom. Tenni. Azzal kezdhetnéd például, hogy fizetsz nekem még egy kupával.”
Fizettem, persze hogy fizettem, de nem azért, mintha annyira kíváncsi lettem volna Lasar nőhódítási praktikáira, hanem mert a barátom volt, s nekem is jól esett még egy kupa árpalé. És amikor megkaptuk, s mindketten nagyot kortyoltunk belőle, Lasar elmondta, hogy valami olyat kéne csinálni, ami nem lerohanásszerű, kicsit elterelő hadművelet, hadd higgye azt a nő, hogy nem csak róla szól az egész, mert attól hátha megriad (az én kis vérszívóm…, mert ő egy olyan megriadós fajta…), viszont azért róla is szól, mert az fontos a hiúságának, valamit, ami a lurkókhoz kapcsolódik, mert mégiscsak tanulni jött hozzám (tanulni, persze…), de amely alatt lehetőség van a közeledésre. „El kéne valahová vinned a lurkókat”, vágta ki végül Lasar, „valahová, néhány napra, ahol valami tanításon kívüli közös tevékenység ürügyével kiderülhet, mit érez irántad.” És akkor – még néhány kupa árpalé üdvözítő hatásának eredményeképp – kitaláltuk, hogy tábort fogok szervezni a folyópartra, ahová elviszem néhány napra, ki a természetbe, a lurkókat, s ahová Annát is elhívom segítőnek.
Hiába voltam látszólag magabiztos, némileg tartottam Anna válaszától. Ám amikor igent mondott, úgy éreztem, hogy nemcsak vérengző vadállatokat lennék képes megszelídíteni, ami egyébként egy kezdeti szerelem lelki állapotában meglehetősen egyszerű kis feladat, hanem még egy ilyen tábort is meg tudok szervezni, holott amúgy nem vagyok egy kiköpött szervezőtípus. És meg is szerveztem, Anna hathatós segítségével. Egy szép koraőszi napon felkerekedtünk az iskola mind a húsz diákjával, fogtuk a cókmókunkat és kivonultunk a folyópartra, ahol kalyibákat építettünk, és berendezkedtünk néhány napi tartózkodásra. A természettani ismereteket kívántam ilyen módon elmélyíteni, legalábbis ezt adtam be a szülőknek, akiket amúgy sem nagyon érdekelt az egész, örültek, ha néhány napra leveszem a vállukról a kölykeik terhét. Valójában persze a saját, Annával kapcsolatos ismereteimet akartam elmélyíteni, és – láss csodát – sikerrel is jártam. Ez alatt a pár nap alatt tudtam meg, milyen a vámpír csókja.