A negyvenéves férfinak
két gyereke volt, Juli és Simó. Minden este mesélt nekik, fogmosás után, elalvás előtt, amikor a kisebbiknek, Simónak már ragadtak le a szemei, de azért hősiesen küzdött még az álommanók ellen, Juli viszont éberebb volt, mint bármikor, annyira éber, hogy a mese után alig tudott elaludni – de mese nélkül pedig egyáltalán nem aludt volna el. Aznap este ezt mesélte a negyvenéves férfi:
„A királylány megcsókolta a királyfit - aki erre átváltozott békává.
A királylány szemei elkerekedtek, sikoltani akart, de eszébe jutott, milyen vékonyak a falak, és hogy a szomszéd, az az idegbeteg marha a minap is átdörömbölt”,
(„hihi, idegbeteg marha!”, kuncogott Juli, mire Simó, talán nem is tudta, min, szintén nevetni kezdett)
„pedig ő igazán alig emelte fel a hangját, amikor a királyfi már megint a szokásos balfékségeinek egyikét csinálta”,
(„A kijájfi nem is baafék!”, csattant föl Simó, de Juli gyorsan leszerelte: „Hallgasd, majd meglátod, hogy nem az”)
„rögtön ébredés után traktálni kezdte őt mindenféle hírekkel, holott rég tudnia kellett volna, hogy ébredés után hagyni kell neki egy-két órát, hogy felébredjen, békésen megihassa a narancslevét és megehesse a túrórudiját a számítógép előtt, amelyen nem híreket néz, hanem bármi mást, mert már herótja van a hírektől, amik államcsődről szólnak és hasonló idiótaságokról, de nem, a királyfi minden áldott reggel újra kezdi, így aztán érthető, hogy ő egy pillanatra kijött a béketűrésből, de tényleg csak egy pillanatra, épp ezért teljesen érthetetlen, hogy a szomszéd mért kezdte el verni a falat, ez jutott eszébe, és így nem sikoltott, csak nézte a békát.
Nézte, és egyszerre meglátta. Meglátta a béka szemében a királyfit. Nem, nem a királyfit, hiszen a királyfi magas volt, szőke és kék szemű, és legfőképp forever young.”
(„Mi az, hogy fórevőjáng?”, kérdezte Juli. „Aki nem öregszik meg soha”, válaszolta a negyvenéves férfi. „Aha, akkor olyan, mint én”, mondta Juli nagy-nagy elégedettséggel.)
„A béka szeméből visszatükröződő valaki viszont kevésbé volt szőke, még kevésbé kék szemű és a legkevésbé sem magas, mi több a foreveryoungsága is némileg megkopott, mint egy sokat hordott nagykabáté. Vagyis nem a királyfit látta meg a béka szemében, hanem magát a békát. A békát, aki lehet magas, szőke és kékszemű, mégis béka marad. Béka – és ez mindent megmagyaráz.
Megmagyarázza a rengeteg királyfihoz nem illő balfékséget, a reggeli türelmetlenséget, amivel nem hagy időt a felébredésre, azt, hogy nem képes kitölteni egy szerencsétlen adóbevallást, nem képes higgadtan átgondolni, mit csinál az ember államcsőd idején, hanem már annak gondolatára is pánikolni kezd, és nem tud biciklizni, holott manapság már minden valamirevaló királyfi fehér biciklin közlekedik.”
(„Fehér biciklin, ez jó!”, vihogta Juli, de aztán a szája elé kapta a kezét, mert észrevette, hogy az öccse szeme le-lecsukódik.)
„Legfőképpen pedig azt, hogy legalább annyira él a múltban, mint a jelenben, hiszen a béka kétéletű. Ez az, gondolta a királylány a béka szemébe bámulva, ez az, így már minden érthető. Minden érthető és sokkal inkább elfogadható. Egy béka már csak ilyen: béka. És a békától ne várja az ember (vagyis királylány), hogy királyfi legyen. Uncsi is lenne, gondolta a királylány, aki néha már gondolkodni is édinyelvben gondolkodott, uncsi is lenne, annyi királyfi van. Annyi királyfi van, aki szőke, magas és kékszemű, és fárasztóan forever young. Kell az, hogy múljon az idő abban, akit szeretünk, mert így válik esendővé, olyanná, akiért aggódni érdemes. Mit aggódjon az ember (vagyis királylány) egy magas, szőke és sebezhetetlenül kék szemű királyfiért? Aggódjon érte a sárkány, hogy legyen, aki levágja a hét fejét. Na de én, királylány, gondolta a királylány, nem tudok aggódni érte. Ellenben egy ilyen békáért, aki se nem magas, se nem szőke, se nem kék szemű, mi több olyannyira nem forever young, hogy állandóan azon siránkozik, fáj a térde és nem tud menni focizni, mert negyven felett már kopik a porc, meg hogy kopaszodik és inkább teljesen lenyíratja a haját, amitől úgy néz ki, mintha jobboldali radikális lenne”,
(„Mi az, hogy jobboldali radikális?”, súgta Juli. „Szkindertojásfejű”, súgta vissza a negyvenéves férfi azon a tolvajnyelven, amelyet mindketten jól értettek.”)
„ami annyira kiakasztó, hogy az ember (vagyis királylány) legszívesebben felemelné a hangját, azt viszont nem lehet, mert átdörömböl a szomszéd, így inkább csak nézni kell rá, bele a szemébe, és ott meg kell látni a békát, meg kell látni azt, aki se nem szőke, se nem magas, se nem kékszemű, viszont mindennel együtt, ha éppen megállja az ember,”
(„vagyis királylány”, szólt közbe Juli)
„hogy ne emelje fel a hangját és így ne dörömböljön át a szomszéd, lehet érte aggódni, lehet érezni iránta olyasmit, amit egy királyfi iránt lehetetlen.
Erre gondolt a királylány, és megcsókolta a békát, aki erre visszaváltozott királyfivá.”
A mese véget ért, Simó már aludt, mégiscsak legyűrték az álommanók. Juli azonban, szokás szerint fel volt dobódva. „Akkor”, szűrte le a tanulságot, „ahhoz, hogy valaki igazán királyfi lehessen, egy kicsit békának is kell lennie? És ez így van a királylánnyal is? A királylányban is van béka? És bennem is?” „Benned nincs”, mondta a negyvenéves férfi, „de most már aludj, kis békám”, és eloltotta a lámpát.
