A negyvenéves férfi
életében volt egy pillanat, amikor úgy érezte, meg fog őrülni. Ez a pillanat éjszaka jött el, és egy hang formájában jelentkezett. Egy hangot hallott a negyvenéves férfi, és ennek hatására úgy pattant ki az ágyból, mint egyszer régen, amikor azt álmodta, hogy egy kígyó ugrik rá a fal egyik repedéséből, holott akkoriban újépítésű lakásban lakott a családjával. Kipattant az ágyból, és a hang tulajdonosát kereste. Elindult a hatalmas belvárosi lakásban, ahol a nagyanyja halála óta egyedül élt, átment a hosszú, közepesen bonyolult rendszerű labirintusra emlékeztető előszobán, majd a nagymama egykori lakrészébe ért. Biztos volt benne, hogy ott találja a hang gazdáját, bár nem egészen értette, mit keres a nagymama szobájában. Fölgyújtotta a villanyt, de nem volt ott senki. Akkor pedig az villant az eszébe, hogy nyilván a konyhában van, talán megéhezett és kolbászt eszik felsőtestével a hűtőbe borulva, vagy esetleg elbújt a kamrában, ám hiába sietett oda, egyik helyen sem találta. Pedig ott volt ez a hang, ott csengett a fülében, igaz, már napok óta kísértette, de most éjszaka tényleg megszólalt. Ám nem volt mit tenni, vissza kellett kullognia a hálószobába, és visszabújni a feltúrt takarók közé.
És ekkor kezdődött az őrület. Alighogy elhelyezkedett a párnán, egyszerre teljes intenzitással támadta meg valami, valami megfoghatatlan, ami úgy állt össze több mindenből, ahogy a káosz épül a rend alkatrészeiből. Hangok, képek, illatok, érintések rohanták meg egyszerre a negyvenéves férfi tudatát, hangok, képek, illatok, érzések, amelyek egyszerre származtak valamely talán egykor létezett valóságból és mindazokból a vágyakból, amelyek ezt a valóságot körülölelték, körülzsongták, körülkeringték, mint a megzavarodott éjjeli lepkék a világító lámpát. Olyan erős volt ez az intenzitás, hogy a negyvenéves férfi moccanni sem bírt, feje a párnába fúródott, mintha örök helyet keresne ott magának, és közben azt érezte, hogy a tudata darabokra hullik, megszűnik valóság és valótlanság különbsége, megszűnik létezni ő maga is, a negyvenéves férfi, s marad a helyén valami meghatározhatatlan jellegű objektum, melynek lényege a hagyományos „negyvenévesférfi” megközelítéssel nem írható le többé. A pillanat kimerevült, maradt a sötét éjszaka.
Másnap reggel a negyvenéves férfi tompán ébredt. Nem emlékezett semmire, csak úgy érezte, soha többé nem fog tudni kikelni az ágyból. Aztán hirtelen minden eszébe jutott. Ekkor hirtelen pániktól vezérelve úgy kezdte belső érzékelőivel letapogatni a tudatát, mintha egy súlyos közlekedési baleset áldozataként próbálná meg ellenőrizni, minden tagja a helyén van-e. De úgy tűnt, minden rendben van. „Jé, nem őrültem meg…”, vidult fel és hirtelen elhatározással kiugrott az ágyból. „És nem is fogok megőrülni!”, mondta ki hangosan, mintegy magát is meggyőzendő, és öltözni kezdett. „Vár az élet!”, gondolta, és mindenesetre a szupermenes alsónadrágját vette föl, mintha abban nagyobb eséllyel indulna az élet meghódítására.
