Ötpacsirta utca, Ötpacsirta utca, ugyan hol lehetsz?, töprengett a negyvenéves férfi,
aki akkoriban sokat sétált, de nem azért, mintha búcsúzott volna a várostól, ahol született, hanem éppen ellenkezőleg, fel akarta fedezni, olyannak érezte, mintha éppen megérkezett volna belé, mondjuk hosszú-hosszú távollét után, húsz év külföldi tartózkodást követően, mely húsz év alatt itt is élt, meg ott is, még a tengeren túl is, afféle amerikás magyarként, aki teszem azt irodalmár és egyetemen tanít, és jó ott neki, sokkal jobb, mintha itthon tenné ugyanezt és a felsőoktatással kapcsolatos kormányzati döntésektől tenné függővé a gyomorfekélyét, sokkal jobb ott neki, jól él, boldogan a családjával, és amikor a kis magyar közösségbe, amelynek tagja, az óhazából költő érkezik, akinek a felolvasóestjét személyesen szervezi, mert ott, az újhazában még lehet ilyet szervezni, ott az is elég, ha valaki kiül a dobogóra és magyarul kezd beszélni, megszervezi a felolvasóestet, ám előtte – elővigyázatlanul – vendégül látja a költőt, nem is csak vendégül látja, de olyan igazi amerikás-magyaros vendégszeretettel látja vendégül, kettesben megisznak egy üveg whiskyt, némi sörrel leöblítve, s amikor az így eláztatott költőt a vállán kell elcipelnie a felolvasásra, ám ott sem sikerül talpra állítania, akkor egy huszárvágással maga pattan a pódiumra, s kezd el verseket szavalni, majd népdalokat énekelni, hogy végül ne csak megmentse az estet, de őrjöngő ovációt váltson ki az egybegyűltekből, és mégis aztán jólét ide, felolvasóest-siker oda, húsz év után egyszer csak nem bírja tovább, hazatér és elindul az eltűnt idő nyomában – így nézte a várost akkoriban a negyvenéves férfi, friss szemmel nézte, mint valamit, amit régóta néz ugyan, de csak most lát meg igazán, és sétált, sétált, újabb és újabb utcákat és tereket fedezett fel, de az Ötpacsirta utcát nem találta, mintha a föld nyelte volna el.
Élete talán legkülönösebb emléke fűződött az Ötpacsirta utcához. Egy esküvői mulatságon járt ott, illetve az Ötpacsirta utca egyik palotájában, annak is pincehelyiségében. Fogalma sem volt, hogy került oda. Akkoriban is sokat sétált, de azok a séták merőben különböztek azoktól, amelyeket később Amerikából hazatért hazánkfiaként élt meg. Azok a séták teljesen öntudatlanok és elvarázsoltak voltak, s főként nem volt céljuk a város (újra)felfedezése, sőt úgy sétált akkoriban, mint aki szándékosan el akar tévedni, leginkább eltévedni önmagában. Teljesen ismeretlen helyeken járt, amelyek nemcsak azért voltak ismeretlenek, mert akkor nem ismerte őket, hanem főként azért, mert később hiába is próbálta volna újra föllelni őket. Így tévedt az Ötpacsirta utcába is, egy este, már jóval tíz óra után. S ahogy végiglépdelt a nem túl hosszú utcácskán, az egyik kapualjból (jó nagy kapualj volt, afféle hagyományos, vasalt tölgyfából készült, hatalmas kapu alja, amely egy ódon palota bejáratát képezte) zenét hallott kiszűrődni. Kíváncsian megállt, és belesett a levélnyíláson keresztül. Amit látott, olyan valószerűtlen volt, hogy azért hitte el, mert akkoriban a valószerűtlenség jelentette számára az egyedül elfogadható valóságot. A varázsló udvarát látta. Egy belső udvart, amelyet lampionok világítottak meg földöntúli fénnyel, a falakat pedig befutotta a borostyán. A negyvenéves férfi nem tudta megállni, hogy ne nyomja le a hatalmas fémkilincset, az viszont őt is meglepte, hogy a kapu engedett. Benyomta, s belépett. Ott állt a varázsló udvarának közepén, és konstatálta, hogy a zene a pincehelyiségből szól. Fogta magát, s lement az oda vezető lépcsőn.
Állt a mulatság, a társaság nagy része táncolt, csak néhányan, idősebbek ültek oldalt asztaloknál, s cigarettáztak, beszélgettek vagy bóbiskoltak. De ami igazán különös volt: nem lehetett tudni, melyik az ifjú pár, mert minden férfi vőlegényruhát viselt, s minden nő, még az idősebbje is menyasszonyruhát. Több tucat vőlegény és menyasszony forgott a táncparketten, s jó néhány vőlegény és menyasszony üldögélt körös-körül, az asztalok mellett. A negyvenéves férfi pedig csak állt és nézett. Úgy nézte ezt a látványt, mint a várost is nézte, mint valami egészen új dolgot, amilyet még sosem látott. (Egyébként valóban nem látott, holott volt neki magának is esküvője, méghozzá nem is egy. De azok rendes polgári esküvők voltak, ahol meg lehetett különböztetni a menyasszonyt és a vőlegényt, vagyis egykori feleségeit és őt magát, a negyvenéves férfit, illetve aki akkoriban ő volt, s aki semmit sem nézett még úgy, mintha először látná, mert a valóság annyira evidensnek tűnt számára, hogy föl sem merült benne, hogy látnia kéne.)
Álldogált ott a negyvenéves férfi, s egyszerre az egyik menyasszony elvált párjától, megragadta a karját, s magával húzta a táncba. Új szám kezdődött éppen, őrületes, eksztatikus tombolás. A negyvenéves férfi eleinte alig tudta követni az ifjú nő lendületes mozgását, de aztán fölvette a ritmust, és a tánc tetőfokán már ő irányított, ahogy az egy negyvenéves férfitól elvárható. Ám akkor egyszerre kialudtak a fények, s valaki elkurjantotta magát: „Szabad a csók!” A negyvenéves férfi pedig érezte, hogy két kar kulcsolódik a nyaka köré, s egy forró száj egy pillanatra az övére tapad. Aztán amikor fölgyulladt a villany, egyedül találta magát a táncparkett közepén a többi pár között, akik egy újabb zeneszámra folytatták a mulatozást. Ő viszont hiába forgolódott, sehol sem találta a menyasszonyt, aki egy rövid időre az ő menyasszonya volt, s akiről nem tudta, soha nem is tudta meg, a menyasszony volt-e, vagy csak egy a menyasszonyok közül.
Ötpacsirta utca, vajon hol lehetsz?, töprengett a negyvenéves férfi sétái során, sőt még az is fölmerült benne, létezik, létezett-e egyáltalán az az utca, az a palota, az az udvar, az a pincehelyiség, az az esküvői mulatság, az az éjjel. De hiába sétált, hiába nézett mindent úgy, mintha először látná életében, nem tudott arra az utcára bukkanni, mintha lennének olyan utcák, olyan helyek, olyan pillanatok, amelyeket nem lelhet fel többé a megváltozott tekintet.
