Vonatút (első rész)

Minden egy vonatúttal kezdődött a negyvenéves férfi számára,

hogy utóbb ezzel a vonatúttal végződjék is minden. Egy szép májusi napon, a második évezred fordulóját libamód követő évek valamelyikén. Egy olyan napon, amelyet mintha eleve nászútra terveztek volna az égi műhelyekben. Sütött a nap, kéklett az ég, ragyogott a fényben a Keleti Vasút eklektikus épülettömbje. Kiköpött biedermeier idő volt, habos kávés és kuglófos, talán csak néhány jól táplált bárányfelhő hiányzott a teljességhez. És ez így is volt rendjén, hiszen a negyvenéves férfi valóban nászútra igyekezett, illetve oda tartott, mivel az igyekvésnek még a látszatát is kerülni kívánta. A nászút nem rövidtávfutás, amit egy lélegzetre kell megtenni, hogy aztán célba érkezvén kiüresedett tudattal abban sem legyünk biztosak, ki győzött. Nem, a nászút komótos vasárnap délutáni séta, az élet napos oldalán, kart karba öltve szívünk választottjával. És ez a séta egy nászúthoz illő, idilli városkába vezet, mondjuk Vlagyivosztokba. Addisz-Abebába. Esetleg Phenjanba. Vagy ha valaki nem rabja a közhelyeknek, és igazán egzotikusra vágyik, akkor a távoli és titokzatos Bécsbe. Márpedig a negyvenéves férfi ilyen volt, megrögzött kalandor, aki még a nászútját is feláldozta ködös képzelgéseinek.

            Jóllehet járt már Bécsben, -  amennyiben járásnak lehet nevezni, ha az ember (mert az ember már tízévesen is ember) egy hosszú út első állomásaként lekászálódik az egyórás pihenőjét töltő vonatról, és néhány évvel idősebb bátyja jó néhány centivel hosszabb lábának hatalmas lépteit már-már futva követve, elmerészkedik a pályaudvar kijáratához, ott néhány pillanatig kibámul a környező utcákra, és közben izgatottan, ám különösebb meghatottság nélkül gondol arra: „lám, ez Bécs…”. Ezt a hosszú utat az akkor még nem negyvenéves férfi a szüleivel tette a világ egy távoli pontjára, a francia fővárosba. A negyvenéves férfi apját, aki klasszika filológus volt, ugyanis meghívták egy évre vendégtanárnak az ottani nagy múltú egyetemre, és ő magával vitte a családját. Ami nem volt a legegyszerűbb dolog. Minthogy azokban a régi időkben Magyarországon minden külföldi út nagy utazásnak számított. Még egy egy napos bécsi kiruccanás is. Hát még egy év Párizsban. Főleg családostul. Ami kicsit olyan, mintha örökre menne az ember. Márpedig azokban az időkben örökre menni, tényleg csak örökre lehetett (vagy legalábbis időlegesen örökre, ami egy és ugyanaz). Már ha lehetett. Amit a negyvenéves férfi az akkori tízéves fejével föl sem ért igazán, csak azt vette észre, hogy a szülei már indulás előtt rendkívül idegesek voltak, de indulás után, az idő és a távolság előrehaladtával, ha lehet, még idegesebbek lettek. Idegességük akkor érte el tetőfokát, amikor a vonat néhány óra és kilométer elteltével egyszerre megállt, és hosszú perceken, sőt tízperceken keresztül úgy tett, mintha sosem is indulna tovább. A negyvenéves férfi nem értette a helyzetet. Fáradt volt, nyűgös, addigra már elcsitult benne az utazás okozta kezdeti lelkesedés. Ám a szülei ezúttal nem voltak tekintettel a fáradtságára, és szinte ingerülten világosították föl, hogy a határra értek. Ez a szó, a határ, viszont egyszerre fölvillanyozta a negyvenéves férfit. Nem tudta pontosan, mit jelent, még sosem járt a határon, de a fogalom varázserővel bírt számára. Sőt nem csak az ő számára. Akkoriban ez a fogalom Magyarországon, így vagy úgy, mindenki számára varázserővel bírt. A negyvenéves férfi például hallott valamit a nagyapjától, aki valahányszor a kezei közé kaparintotta, főként nyáron, a hegy tetején, a balatoni házukban, de év közben is, ha éppen náluk töltött egy hétvégét, a hatalmas belvárosi lakásban, mindig elárasztotta a történeteivel. A nagypapa azt mesélte, hogy egyszer régen, valamikor (ő nyilván pontosan mondta, de a negyvenéves férfi számára a nagypapa minden története beleveszett az időtlenség homályába) megnyílt a határ, és mindenki mehetett, amerre látott, és ő mennyire bolond volt, hogy mégis itt maradt. A negyvenéves férfi számára nem volt világos a történet, hogy miért és főként hova is akart volna elmenni a nagypapa, de élesen megmaradt a fejében, hogy a határ olyan valami, ami általában zárva van, de egyszer-egyszer (talán egy varázsige hatására) mégis megnyílik. És akkor mindenki mehet, amerre lát. És most, amikor ott álltak a vonattal a határon, látta a szülein, hogy az a kérdés, megnyílik-e számukra. Nem tudta, hogy kell az egészet elképzelni, de valami különleges attrakcióra, rendkívüli látványosságra számított. De aztán csak annyi történt, hogy fölszállt egy csomó egyenruhás ember (a határőrök, miként a szülei suttogásából megtudta, és ez megint érdekes volt számára: ők tehát azok, akik vigyáznak a határra, és amikor eljön a megfelelő pillanat, megnyitják, hogy mindenki mehessen, amerre lát), akik közül néhánynak géppisztoly lógott a vállán (legalábbis a negyvenéves férfi később előszeretettel emlékezett így erre a jelenetre), elkértek mindenféle iratokat az apjától és sok-sok kérdést tettek fel neki, de aztán nem mondtak semmit, csak elmentek. Majd újabb egyenruhások jöttek, akik belenézetek a csomagjaikba (rengeteg csomagjuk volt, az apja indulás előtt az egész kupét telepakolta), és szintén feltettek mindenféle kérdést, de aztán ők sem mondtak semmit, csak ők is elmentek. És utána még hosszú ideig (a negyvenéves férfi számára időtlenül hosszú ideig) állt a vonat, míg végül nagy nehezen elindult. A negyvenéves férfi erre ébredt. És rögtön megkérdezte, ezek szerint megnyílt-e a határ. De a szülei csak rejtelmesen mosolyogtak, és azt mondták, aludjon tovább. Legközelebb pedig már akkor ébredt föl, amikor Bécsbe érkeztek.

            Ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy a negyvenéves férfi járt még egyszer Bécsben. A nagy párizsi útnál jóval később. A negyvenéves férfi akkor már felnőtt volt (bár még messze nem negyven éves), már ha felnőttségnek lehet nevezni, hogy valaki betöltötte a nagykorúság hivatalos, államilag szabályozott korhatárát, tehát már járhat tizennyolc éven felüli filmekre, nyilvános helyeken is fogyaszthat alkoholt, sőt szabadon választhat a demokratikusnál demokratikusabb pártok és képviselőjelöltek között (mert akkorra már nem ugyanazokat az időket élte a társadalom, mint a nagy párizsi utazás idején). Mi több jogában lett volna a maga lábára állni, saját lakásba költözni, megnősülni és gyermekeket nemzeni, hogy ő is a társadalom hasznosan tevékeny tagjának érezhesse magát. A negyvenéves férfi azonban hiába volt megrögzött kalandor, csak módjával és megfelelő óvintézkedésekkel élt ezzel a jogával. Elköltözött ugyan a szüleitől, de nem jutott tovább a nagyszülők hatalmas belvárosi lakásánál, ahol hely volt ugyan bőven a számára, de volt egy nagyapa is, aki örökké mesélésre éhesen leselkedett a szomszédos szobában, és meséi a gyermekkor távolodtával, de különösen az összezártság állandóságában némiképp kiszámíthatóvá és főként önismétlővé váltak, és ezáltal a hatalmas belvárosi lakás is jócskán veszített a méreteiből. Főként, amikor a negyvenéves férfi asszonyt hozott a házhoz. Az első feleségét (akiről később a negyvenéves férfi jobban szeretett hallgatni – ezt a körülményt azonban most, sajnálattal, figyelmen kívül kell hagynunk). Akire a nagypapa úgy tekintett, mint egy másik unokára, vagy még inkább, mint egy másik potenciális mesehallgatóra. Akit csak át kell rendelni a szomszéd szobából (illetve a legváratlanabb pillanatokban kell rányitni az ajtót), és már kezdeni, vagyis folytatni lehet a végtelen történetet. Ebből az egyre fokozódó helyzetből a negyvenéves férfi merész kalandokkal kereste a kitörést. Például kiruccant egy napra Bécsbe. Persze ezt a bécsi kiruccanást nem teljesen egymaga szervezte meg, hiszen nem volt az a kifejezetten szervező típus, hanem rábízta egy idősebb, családi barátjára, aki szintén nem volt ugyan utazásszervező, de rendelkezett bizonyos adottságokkal, amelyeknek A negyvenéves férfi nem volt a birtokában. Volt például autója, pénze és szabad kapacitása. Ez utóbbija ugyan a negyvenéves férfinak is volt, de az előbbiek hiányában legfeljebb gyalog indulhatott volna útnak. Így viszont elegánsan beszállította első feleségét az idősebb barát előzékenyen rendelkezésükre bocsátott autójába, amelyet újfent csupán merő előzékenységből maga az idősebb barát vezetett, mint egy jól idomított úri sofőr, aki egyben idegenvezető is, hiszen az idősebb barát úgy ismerte Bécset, mint a tenyerét. Legalábbis ezt állította. Ami minden bizonnyal igaz is volt, hiszen úgy kalauzolta a negyvenéves férfit és annak első feleségét az osztrák fővárosban, mintha csak a tenyerén hordozta volna őket. Erről a tenyérről azonban véletlenül sem szabadott lelépniük. Az idősebb barát mindent megmutatott a negyvenéves férfinak és feleségének, amit ő fontosnak tartott a városból, különös tekintettel azokra a helyekre, amelyekhez személyes élményei fűződtek. Ebből következőleg beültek abba a kávéházba, ahol ő annak idején…, megebédeltek abban a vendéglőben, ahol ő egyszer…, sétáltak azokon az utcákon, amelyeket ő annyira, de annyira…, és betértek ugyan a világhírű múzeumba, melynek képtára a klasszikus festészet számtalan remekművével büszkélkedett, de csak azokat a képeket nézték meg, amelyeket ő fontosnak tartott. A város túlsó végében lévő szecessziós gyűjteményhez pedig el sem zarándokoltak, mert az idősebb barát „nem rajongott” a szecesszióért. Így aztán a negyvenéves férfi némileg olyannak érezte ezt a bécsi kirándulást, mintha a nagyapja vezette volna őket körbe emlékeinek zegzugos panoptikumában. Még az is megfordult a fejében, hogy ezért kár volt kilépniük a hatalmas, bár az utóbbi időben kissé összezsugorodott belvárosi lakásból. Ám az első feleségének láthatólag tetszett a sajátos városnézés, csüngött az idősebb barát minden szaván, nagyokat kacagott percenkénti szellemességein, és kizárólag azokat a festményeket méltatta figyelemre, amelyeket az önkéntes szellemi vezető útmutatása szerint figyelemre méltónak kellett találnia. Ezért aztán a negyvenéves férfi is kezdte más szemmel nézni ezt a sajátos kiruccanást, és megpróbálta csak a jó oldalait tudomásul venni, vagyis elsősorban azt, hogy az idősebb barát sehol sem hagyta őket fizetni, nemcsak a kávét és az ebédet állta, de visszaindulás előtt még egy-két búcsúsörre is meghívta őket, - mármint csak a negyvenéves férfit, mert annak első felesége nem szerette a sört. A negyvenéves férfi viszont ily módon kellemes bágyadtságban töltötte a hazautat az idősebb barát elegáns kocsijának hátsó ülésén, és csak fél füllel hallgatta, hogyan évődik egymással egész út alatt az ő első felesége (akiről csak Bécsben derült ki, hogy rosszul van a hátsó ülésen, s ezért visszafelé mindenképpen előre kellett ülnie) és az autót vezető idősebb barát.

            A negyvenéves férfi nem szerette ezt a történetet, nem szerette tehát Bécset sem, dacára tízéves kori emlékének, melyben Bécs a vég nélküli utcák hívogató városaként maradt meg számára. De ez az idő már elmúlt, ahogy elmúlt az első feleség ideje is (végtelenül hosszú időbe telt, míg az is elmúlt), a negyvenéves férfi közben másodszorra is megnősült, s ez az ifjú felesége olyan tehetséges szanitécként gyógyította a múlt sebeit, hogy már-már a hegek is nyomtalanul eltünedeztek. Így aztán egyszerre mégiscsak Bécs lett a nászút tervezett célpontja, amiben némiképp az is szerepet játszott, hogy ehhez a tervezéshez nem kellett különösebb előkészületeket tenni. Le kellett csak foglalni egy közepes árfekvésű bécsi szállást (nem túl drágát, hiszen a negyvenéves férfi középiskolai tanári fizetése nem tette volna lehetővé, de nem is túl olcsót, elvégre nászútja legfeljebb kétszer-háromszor van egy életben az embernek), és meg kellett csupán venni a vonatjegyeket. (Na meg persze, afféle előfeltételként, össze kellett házasodni, de ennek az aprócska ténynek jelen történetünkben mindössze háttér-információs szerep adatott.) Csak. Csupán. Ez a két viszonyszó is mutatja, milyen határozottan megváltoztak a viszonyok Magyarországon a negyvenéves férfi első bécsi útjához képest. A nagy útból, amit korábban jelentett, egyszerre mindennapos, kedélyes kis kiruccanás lett. Sőt már az sem. Már nem is volt divat Bécsbe menni. Hiszen annyi lett az egész, mint átmenni egyik szobából a másikba. Ennek megfelelően a határ szó is elveszítette jelentését. Pontosabban, ahogy ez a szó korábban csak egy bizonyos kontextusban, nyugati határként létezett, úgy most áttevődött az ország másik felére, és csupán keleti (esetleg déli) határként értelmeződött. De valójában úgy is alig. Lassan kezdett felnőni egy nemzedék, amely számára a határ fogalma szép lassan értelmezhetetlenné, de legalábbis nem értelmezendővé vált. Ehhez a nemzedékhez tartozott a negyvenéves férfi (második) felesége is. Így számára magától értetődő volt, hogy az ember úgy utazik Bécsbe, hogy fölül a vonatra és meg sem áll az úti célig. És még (már) útlevélre sincs szüksége. A negyvenéves férfi viszont ezt csak nehezen tudta fölfogni. Pedig alig érintette valamivel többször annak az elmúlt világnak a talaját, mint a (második) felesége. És mégis. Úgy látszik, abból a világból ennyi is elég volt. Így aztán némi időbe tellett, amíg a (második) felesége rávette, hogy hagyja otthon az útlevelét. Hiszen a személyi is elég. És elég fölszállni a vonatra, és nem kell görcsösen összehúzódva üldögélni a határig. Mert nincs többé határ.

            Így indult ez az út. A nagy utazás, amely eredetileg kicsinek készült, egy kedélyes, kis bécsi kiruccanásnak. És talán éppen ez volt a baj. Mert egy nászút nem kedélyes kiruccanás. Egy nászút mindig a végtelenbe vezet. Akkor is, ha válással végződik. Sőt akkor csak igazán.

            Így indult ez az út. A negyvenéves férfi (második) feleségével, akiből a maga megszokott módján áradt a szó az útitervről (amelyben gyanúsan központi szerepe volt egy bizonyos sétáló utcának és a benne található ruhaüzleteknek) és a nászút más gyakorlati részleteiről, valamint olvasmányélményekről és a vonatablak előtt elsuhanó tájról – vagyis tulajdonképpen bármiről, hiszen szóáradatának nem volt más célja, mint hangot adni jóérzésének, hogy megy a vonat és viszi őt élete első nászútjára. És a negyvenéves férfival, aki ott kuporgott az ülésen mellette, látszólag figyelmesen hallgatva ifjú hitvese életörömtől duzzadó szavait, ám valójában begubózva önnön megmagyarázhatatlan szorongásába, amit még egy ilyen röpke utazás is keltett benne.

            A negyvenéves férfi egy ideig valóban úgy tett, mintha lekötné a fülkagylóját csiklandozó bájos hangáradat, de aztán tüntetően lekapta a poggyásztartóból kisméretű hátizsákját (felesége útmutatása szerint nagyobb táskára semmi szükségük nem volt, elvégre három nap Bécs egy fogkefével és egy váltás fehérneművel is teljesíthető, amivel őszintén zavarba hozta a negyvenéves férfit, aki még egy félnapos kirándulásra is előszeretettel csomagolt bőröndbe, az időjárás minden szeszélyére fölkészülve – ráadásul figyelmét véletlenül sem kerülte el az a tény, hogy a feleségének látszólag hasonló méretű hátizsákja a fizika törvényeit meghazudtolva a ruháknak és piperecikkeknek legalább három-négyszer nagyobb mennyiségét volt képes befogadni, mint az övé), és előbányászta belőle azt a karcsú, kis kötetet, amelyre még előző nap az iskolai könyvtárban bukkant, és amelynek a bécsi útikalauz szerepét szánta. Ahogy felütötte a könyvet, rögtön látta, hogy jól választott, mert ugyan egy szokványos útikalauztól elvárható praktikus információkat nem igen talált benne, de a negyvenéves férfinak nem is volt szüksége ilyen jellegű tudnivalókra. A lehető legkevésbé volt kíváncsi olyan hétköznapi tényekre, mint hogy merre keresendő a stefánszdóm, mikor tart nyitva a kunszthisztorisesz múzeum, vagy mennyiért lehet vinersniclit enni. Ellenben már a második vagy harmadik oldalon érdekfeszítő leírásba ütközött egy külvárosi templomról, amely az őrültekháza közvetlen szomszédságában van, és amelyet csak hetente egyszer nyitnak ki, kifejezetten az őrültek számára, akik ott hallgatják a vasárnapi istentiszteletet. Ezt egy öreg pap celebrálja, aki már félúton van a mennyország felé, beszélni is alig tud, csak egész halkan, magában motyorássza az evangéliumot, de talán éppen ezért tud szót érteni az elmeháborodottakkal, akik soha nincsenek annyira nyugton, mint a heti egy szentmise idején. A negyvenéves férfi látta maga előtt a templomot: mindössze kápolnányi, szecessziós (Jugendstil) épület, amelyet Klimt-freskók díszítenek, és csak véletlenszerűen, öntudatlan bolyongások eredményeként lehet rátalálni, talán éppen vasárnap délelőtt, a mise idején, hogy aztán az őrültekkel együtt lehessen végigmeditálni az öreg pap alig hallható prédikációját.

            Itt tartott a negyvenéves férfi az olvasásban, amikor nyílt a fülke ajtaja, és egy férfi, a negyvenévesnél jó húszassal többnek tűnő lépett be rajta. Pontosabban megállt az ajtóban, megkérdezte, van-e szabad hely, majd a választ meg sem várva fölrakta holmiját a poggyásztartóba. Mentségére szóljon, az igenlő válasz kicsit késett. Ennek az volt az oka, hogy a negyvenéves férfi felesége belefáradván a szóáradatba, elszunnyadt férje vállán, a negyvenéves férfi pedig soha nem volt gyors válaszadó. Különösen akkor nem, ha beléfagyott az út kezdetétől fogva egyébként is didergő szó. Ennek viszont külön oka volt. Mégpedig az, hogy a belépő férfi megszólalásig hasonlított arra a bizonyos idősebb családi barátra, aki egyszer annak idején a negyvenéves férfit és (első) feleségét Bécsben kalauzolta, hogy aztán valamivel később némileg más típusú szerepet töltsön be az életükben. Ez a más típusú szerep abból állt, hogy letelepedett a nappalijuk közepén, maga mellé húzott egy széket, és mintha ő lenne a gondos házigazda, erre a székre invitálta a meglehetősen tanácstalanul álldogáló negyvenévest (aki akkor még messze volt a negyventől), átkarolta a vállát, mint afféle idősebb családi baráthoz illik, majd a lehető legközvetlenebb, nagy realista írókat idéző stílusban közölte vele, hogy feleségül akarja venni a feleségét.

            A jelenet annyiban emlékeztetett a mostanira, hogy a negyvenéves férfiban akkor is benne ragadt a szó. Ám a fülkébe lépő férfi nemhogy szót, még pillantást sem vesztegetett a negyvenéves férfi (második) feleségére, hanem letelepedett az ülésre és újságjába burkolózott. Ráadásul tényleg csak megszólalásig hasonlított az idősebb családi barátra, mert a hangja, ha nem is teljesen, de más volt. És mivel minden más volt (a helyzet és a szereplők egyaránt), mint egykor, a negyvenéves férfi is fellélegezhetett. Volna. Ha a negyvenéves férfi nem a negyvenéves férfi lett volna. Hanem mondjuk ez a másik férfi, aki megszólalásig hasonlított egy harmadik férfire, és most tökéletes lelki nyugalommal terpeszkedett az ülésén, keresztbe tett lábakkal, újságjába mélyedve. Minden bizonnyal üzletember, aki röpke tárgyalásra utazik Bécsbe, talán másnap már jön is vissza, miután sikeresen megállapodott a partnerével, Herr Himmlerrel egy nagyléptékű sertésszállítási projektről. Vagy disszidens magyar, aki annak idején a zöld határon át hagyta el Magyarországot, és azóta jól menő egzisztenciát épített fel magának odakint, hogy a határok leomlása után rendszeresen járjon haza, és szerencsés kétlakiként mindkét helyen otthon érezze magát. Életerős magabiztos férfiú, akinek a múltjában nincsenek székek meg vállátkarolások meg közvetlen, nagy realista írókat idéző bejelentések. Vagy ha vannak is, azokat ő maga tette.

            Ha ilyen lett volna a negyvenéves férfi, akkor most föllélegzett volna. Pontosabban nem is lett volna miért föllélegeznie. A negyvenéves férfi viszont a negyvenéves férfi volt, aki még egy ilyen apróságon sem tudta gyorsan túltenni magát, és úgy érezte, ha nem is fuccs a gondtalan nászútnak, de legalábbis időbe fog telni, míg sikerül újra az őrültekháza melletti szecessziós kistemplomra terelni a gondolatait.

            Aztán alig telt el egy óra, és az idegen férfi ahogy jött, távozott. Nyilván leszállt az utolsó magyar állomáson. Tehát nem volt sem sikeres üzletember, sem kétlaki életet élő egykori disszidens. De legalábbis nem Bécsbe ment. Hanem valahova ide a határ közelébe (ami ugyebár már nem létezett), egy poros kisvárosba vagy sáros falvacskába, hogy folytassa színtelen életét, egy házsártos feleség mellett, aki minden bizonnyal megcsalja a sarki fűszeressel. Erre gondolt a negyvenéves férfi, és ez a képzelgés olyan jó érzéssel töltötte el, hogy békés álomba merült.

            Hangokra ébredt. Egy pillanatig nem tudta, hogy ezek a hangok az álmából származnak-e, de mivel az álmáról sem tudott semmit, úgy döntött, ez a valóság. Legalábbis valamelyik valóság. Amelyben különös hangokkal telik a világ. Nem is más a világ, mint ezek a különös hangok. Aztán körülnézett, és látta, hogy a vonatfülkében van, és a hangok a folyosóról jönnek. De valami továbbra sem stimmelt. Egyedül volt a fülkében. Ami azért lepte meg, mert a feleségének támaszkodva aludt el. „Nyilván kiment pisilni.” Ez tehát mégsem volt akkora talány. Ellenben a hangokat továbbra sem értette. Volt valami különös ezekben a folyosóról beszűrődő hangokban. Leginkább a hangokat körülölelő csönd. Mintha nemcsak a vonat állt volna meg (mert a vonat állt), hanem a világegyetem is megszűnt forogni egy pillanatig, és mély csend lőn, mint szokott a vész előtt. Nem értette, mért jut ez eszébe. Elvégre annyi van csak, hogy a felesége kiment vécére, és a folyosón férfiak beszélgetnek. Mert a folyosón férfiak beszélgettek. Legalábbis erre következtetett. És felállt, hogy kimenjen megnézni. Hogy utánanézzen a feleségének és a hangoknak. („Mintha nem beszélgethetnének férfiak a folyosón… De ezek nem beszélgetnek. Hanem mit csinálnak? Ez az, ennek kell utánajárni.”) És kilépett a fülkéből. Pontosabban elhúzta az ajtót. És akkor, mielőtt bármit láthatott volna, meghallotta: „MENJEN VISSZA LEGYEN SZÍVES!”  Amiben nem a „legyen szíves”-en volt a hangsúly. Hanem valami máson. Még csak nem is a „menjen visszá”-n. Azon volt a hangsúly, ahogy a szavakat kiejtették. Egy olyan hangsúly volt, amilyet a negyvenéves férfi rég nem hallott. Akkor hallotta először, amikor a nagy utazásuk idején a határra értek. És az egyenruhások (akik közül néhánynak, legalábbis emlékei szerint, géppisztolya is volt) bejöttek a fülkéjükbe, és megkérték az apját, hogy nyissa ki a csomagjaikat. Megkérték. Valóban. Azt mondták: „Legyen szíves kinyitni a csomagokat!” De úgy mondták, hogy az akkor tízéves férfi, pontosabban fiú is megértette, miért voltak a szülei annyira feszültek az elmúlt néhány órában. És akkor az apja, aki éppen Párizsba készült, hogy előadásokat tartson Pindarosz ódáiról és a homéroszi himnuszokról, kinyitotta a bőröndöket és rezzenéstelen arccal nézte, ahogy az egyenruhások turkálnak a felesége bugyijai és melltartói között. A negyvenéves férfi akkor megtanult valamit a hangsúly jelentőségéről. Így aztán amikor évekkel később, közvetlenül érettségi után, egyetemi előfelvételisként egy laktanyaudvaron újra hallotta ezt a hangsúlyt, már meg sem lepődött. Pedig akkor „legyen szíves” sem járt hozzá. Mégis rögtön tudta, hogy kell viselkednie.  Most viszont meglepődhetett volna, olyan régen hallotta utoljára. És mégsem lepődött meg. Hanem azonnal visszalépett a fülkébe, és behúzta maga után az ajtót. Úgy látszik, volt ebben a hangsúlyban valami örökérvényű. Valami, aminek nem lehetett ellenállni. Csak lehuppanni az ülésre, és várni a sorára. Aminek úgyis eljön az ideje.

            Pár perc telt el, és egyszerre nyílt az ajtó. Pontosabban fölrántották. Minden sietség nélkül, de ellentmondást nem tűrően. Két egyenruhás állt ott, az egyikük vállán géppisztollyal. „AZ ÚTLEVELÉT LEGYEN SZÍVES!” „Már megint ez a legyenszíves…”, gondolta magában a negyvenéves férfi, „minek ez?... anélkül is odaadom…” De ez tényleg csak átfutott az agyán, miközben a keze már magától cselekedett, fölnyúlt a zsákjáért, és lekapta a poggyásztartóból. Kinyitotta a cipzárt, belenyúlt a táskába, és hirtelen megmerevedett. Akkor jött rá, hogy útlevelet kértek tőle, holott neki csak személyije van. „Ez csak megfogalmazás kérdése”, nyugtatta magát, és előhúzta az igazolványát. „Ez van nálam”, mondta határozottnak szánt hangon, amit azonban nem érzett túl sikerültnek. Az első egyenruhás rezzenéstelen arccal nézett rá. „AZ ÚTLEVELÉT KÉRTEM!”, mondta változatlan hangsúllyal. „Ez van nálam…”, próbálkozott újra a negyvenéves férfi jobb ötlete nem lévén, majd gyorsan hozzáfűzte, mintha ezzel mindent megmagyarázna: „A feleségem is itt van…”  „HOL?”, kérdezte az egyenruhás.  A negyvenéves férfi olyan sietséggel válaszolt, mintha minden a felelete gyorsaságától függne: „A vé…, mellékhelyiségben, gondolom…” „GONDOLJA VAGY TUDJA?”, kérdezte az egyenruhás, majd hozzátette a negyvenéves férfi zsákjára mutatva: „ENNYI AZ ÖSSZES POGGYÁSZUK?” A negyvenéves férfi ösztönösen fölnézett a poggyásztartóra, és csak akkor ébredt rá arra, amit már addig is észre kellett volna vennie: hogy eltűnt a felesége hátizsákja is. „Nem, nem, a feleségemnek is van egy táskája. Nyilván azt is kivitte magával. Az az igazság, hogy én közben elaludtam.”, bökte ki zavartan, de érezte, hogy ezzel önmagát sem győzte meg igazán. „A MELLÉKHELYISÉGBEN NINCS SENKI!, válaszolta az egyenruhás, „MINDENT ELLENŐRIZTÜNK!” Ez volt az a pillanat, amikor a negyvenéves férfi végképp zavarba jött, bár lehet, hogy nem a „zavar” a legmegfelelőbb kifejezés arra a mindent maga alá gyűrő pánikérzetre, ami kezdett elhatalmasodni rajta. „Az lehetetlen…”, nyögte, „hol lehetne másutt?...” „A MELLÉKHELYISÉGBEN BIZTOSAN NINCS! AZ ÚTLEVELÉT VISZONT MÉG MINDIG NEM ADTA ÁT ELLENŐRZÉSRE!” „De hát mondtam, hogy nincs nálam…”, nyüszítette a negyvenéves férfi. „AKKOR VELÜNK KELL JÖNNIE!”

            A negyvenéves férfi tett még egy kétségbeesett kísérletet arra, hogy meggyőzze az egyenruhásokat, de azok válaszra sem méltatták, csak megvárták, amíg vállára veszi a zsákját, majd közrefogták és kísérni kezdték a folyosón. A negyvenéves férfi közben egyfolytában forgatta a fejét, hátha észreveszi a feleségét, de nem látta sehol. Mint ahogy senkit sem látott a vonaton, olyan üres volt az egész, mintha mindenki leszállt volna róla.

            A peronon további egyenruhások álltak, mögöttük pedig kis, falusi állomás árválkodott, omladozó állomásépülettel, rendezetlen veteményeskerttel, és elkerített baromfiudvarral. Baromfinak azonban nyoma sem volt, ahogy síppal a szájában született, tányérsapkás vasutasnak sem. Mintha az egész állomás az egyenruhásoknak lett volna fenntartva.

            Az épületbe kísérték, be a lepattogzott festékű, rozoga ajtón, el egy hatalmas, repedezett politúrú, szarbarna íróasztal mellett, amelyen alvó macskaként lustálkodott egy özönvíz előtti, tárcsás telefon, keresztül az egész szobán, a helyiség túlsó végében lévő másik ajtóhoz, amely mögött sufniszerű, kis kamra nyílott. „ITT VÁRJON A SORÁRA!”, mondta az egyenruhás és behúzta maga mögött az ajtót. A negyvenéves férfi nem egészen értette, milyen sorára kell várnia, elvégre semmiféle sort nem látott a perontól idáig vezető úton, miként egyetlen élő embert sem, hacsak az egyenruhásokat nem tekintette annak. De aztán más választása nem lévén beletörődött abba, hogy az egyenruhásokkal szemben mindig a sorára kell várnia az embernek, elvégre az egyenruhát épp azért találták ki, hogy sorba lehessen állítani az embereket, aztán pedig falhoz, vagy vonatra pakolni, és ide-oda szállítani, vagy esetleg egyszerűen berakni egy sufniszerű kis helyiségbe, aminek csak egy apró ablakocskája van, alig nagyobb, mint egy lőrés, amit azonban, fegyver híján, csak módjával lehetne bármire is használni. Mert kimászni rajta meglehetősen bajos lenne. Meg egyébként is mit csinálna az ember, ha kimászna ezen az ablakon? Kint lenne az állomásépület mellett, de nem lenne kint a vízből. Mert ott lennének az egyenruhások. És akkor nekiállnának kergetőzni… Mindez persze inkább kérdőjellel. A negyvenéves férfi látta magát, amint egy csapatnyi egyenruhás elől menekül. Vagy megpróbálhatna elosonni. Mint a nagyapja a háború alatt. Amikor megállították az utcán idegen egyenruhások. Hogy egy kis munka. Mondták a maguk nyelvén. Amit akkoriban mindenki értett. Mármint ezt a kifejezést. Még ha a nyelvet egyébként nem értette is. És akkor a negyvenéves férfi nagyapja a másféle egyenruhásokkal elment a közeli múzeum kertjébe, és ott látta, hogy hullák vannak egymásra halmozva. Meg látta, hogy más civil ruhások már nagyban ásogatnak. És neki is kezébe nyomtak egy ásót. És akkor a negyvenéves férfi nagyapja ásni kezdett. És ásott, ásott órákon keresztül a többi civil ruhással együtt. De közben egyfolytában azon tűnődött, hogyan lehetne meglépni. És volt egy pillanat, amikor az egyenruhás őr nem figyelt eléggé, és akkor a negyvenéves férfi nagyapja óvatosan letette az ásót, és elosont a hátsó kerítés felé. Amin aztán átmászott, és szépen hazasétált, mintha mi sem történt volna. Mintha munkából jönne. Miként abból is jött. Egy kis munkából.

            De a negyvenéves férfi nem volt a nagyapja. Ő még sosem ásott tömegsírt. És sosem kellett elosonnia. Így aztán maradt most is a fenekén. A sorára várva, a falatnyi sufniban, ahol még széke sem volt, így aztán jobb híján a földre telepedett.

            Ahogy egyedül maradt, első dolga volt fölhívni a feleségét. A mobilját az egyenruhások nem vették el tőle, így voltaképpen semmi akadálya nem lett volna, hogy ez sikerüljön, ám a megfelelő gomb megnyomása és az azt követő rövid várakozás után nem a megszokott hang jelentkezett, hanem egy személytelen, afféle egyenruhába bújtatott géphang, amely csak annyit közölt vele, hogy a hívott szám átmenetileg nem kapcsolható. A negyvenéves férfi persze nem volt az a higgadt, sztoikus alkat, aki ezt azonnali beletörődéssel fogadta volna, újra és újra próbálkozott, és csak akkor hagyta abba, amikor a tíz-tizenötödik híváskísérlet után belefáradt az idegborzolóan ismételgetett, folyamatos elutasításba. Káromkodott egyet és dühében kikapcsolta a telefont, hadd váljon ő is személytelen géphanggá és legyen átmenetileg (vagy akár örökre) nem kapcsolható. És aztán csak ült a földön, mint bús magyar a siralomházban.