Milyen egy mai negyvenéves férfi?

Először is negyvenéves. Valamivel több vagy kevesebb, nem oszt, nem szoroz. A negyvenévesség úgy üli meg létezését, mint valami végérvényes és változtathatatlan alaptulajdonság, mint az, hogy Harpagon fösvény vagy Othello féltékeny. Negyvenéves, hiába próbál kevesebbnek tűnni (és sokak szerint tűnik is, legalább öttel kevesebbnek, juhé!, gondolja ilyenkor a negyvenéves férfi, mintha legalábbis így mindent öt évvel kitolna az életében: szerelmi válságot,  válást vagy a majdani, az emberélet útjának túlsó felén bekövetkező nagy attrakciót, juhé!, gondolja és nyomja becsülettel a fekvőtámaszokat és viseli a fiatalos göncöket, hogy az öt évet még további másodpercekkel megnyújtsa), negyvenéves, vagyis annyi, amennyi: benn van már a férfikor nyarában (ami egyeseknél már huszonöt évesen beköszönt, na de hagyjuk a korán érő és az ágyban, párnák közt elkövetkező elmúlástól irtózó költőtípusokat). Benn van a férfikor nyarában, s leszüretelte annak megannyi édes-fanyar gyümölcsét.

            Másodszor férfi. És ez függetlenül attól, mennyire burjánzanak benne túl az úgynevezett feminin vonások, amelyeket tagadni, túlértékelni, de bírálni is kár volna, elvégre nem következik másból, minthogy – akár a magyar humor legszigorúbbjának – neki is nő volt az anyja. Férfi – vagyis olyan, amilyen. Például focizik. Sőt nézi is (bár már nem olyan lelkesen, mint mondjuk tíz éve, amikor még harmincéves volt és eszébe sem jutott öt évet letagadni belőle, s így aztán olyannak is tűnt, mint egy jóllakott negyvenes). És nem veti meg az italt, s olyankor piaszaga van (foci után meg férfiszaga, de női szemmel, pontosabban orral, eléggé elítélhető módon olykor hagyma- vagy büdössajtszaga is tud lenni, viszont a lábára mindeddig a legnagyobb nyári hőségben sem érkezett panasz), amit hiába is próbálna Orbittal álcázni, a nők számára a piaszag álcázhatatlan, s oly módon utal a férfiakra, mintha nem is léteznének megfáradt, zugivó családanyák. Férfi – s ebből következően nem érti a nőket, sem őt nem értik a nők, legalábbis az ő női nem értik őt, és ő nem érti az ő nőit. Így aztán nősül és válik, mintha nősülés és válás elengedhetetlen részét képezné a férfilétnek, s tudomást sem vesz holmi harmonikus családi életet élő, minden bizonnyal merőben férfiatlan férfiakról.

             A negyvenéves férfi a hegy tetején él egy fehér falú, kék zsalujú parasztházban. Minden reggel korán kel, fut néhány kilométert, majd a kertben tevékenykedik, krumplit termel, cukkínit és paszternákot. Szőlője is van, borászkodik, és saját rizlingjét issza, melyről tudja, hogy olyan, mint a közhely az emberi gondolkodásban: összeköti a dolgok mélyebb értelmét. De van szürkebarátja is és kéknyelűje, amelyeket ünnepnapokra tartogat, mondjuk minden másnapra, mert számára a létezés alapvetően ünnep. A házhoz pince tartozik, mely előtt diófa áll, a fa alatt pedig kecskelábú asztal, melyre a negyvenéves férfi könyököl s nézi a közeli távolban a hegy alatt tükröződő tavat. Így várja a halált. De amíg várja, olvas is. Régi, poros, bibliaméretű könyveket olvas, amelyeket nagyapjától örökölt, s mely könyvekben minden mondat, sőt minden szó bölcsesség. Már csak ilyeneket olvas, ezeréves gondolatokat, mert ő maga is bölcs, és jól tudja, hogy az életben minden csak füst és pára, s ha a füst kicsit csípi a szemét vagy tekintete homályos lesz a párától vagy a kéknyelűtől, jól esően nyugtázza saját bölcsességét.

            A negyvenéves férfi nagyvárosban él, egy harmadik emeleti lakásban. Minden reggel korán kel, mert nem tud aludni, korán kel, egész nap fáradt, holott a józan dolgokban és friss tülekedésben tobzódó városi lét nem díjazza a fáradtságot, amitől rossz robotos a korán kelő. Felkel, a számítógép elé ül, bámulja a képernyőt, írni próbál. Nem gondol ezeréves dolgokra, pillanatokra gondol, mindig a következőre. Írni próbál, s nem olvas, mert talán nem is tud, csak írni, de az írás sem megy, korán van, nemhogy bölcs gondolatai, alapvetően gondolatai sincsenek. A gép előtt ül lakása nappalijában, az ablakon túl egy nagyváros szokványos díszletei: háztetők, házfalak és idegen ablakok, ül a gép előtt, míg indulnia nem kell dolgozni, mert bár létezése fő formája az írás, munkája a polgári társadalom felnövekvő nemzedékeinek apolgatása, ül a gép előtt, s nem tudja, valami felé vagy valamitől elfelé él-e.

            A negyvenéves férfinak két gyermeke van, egy lány és egy fiú, valamint felesége, harmincéves nő. Családjával harmonikus életet él: reggel a gyermekeket elviszi óvodába-iskolába, biciklin viszi őket, mert környezettudatos életet él (miként fér fel két gyerek és egy felnőtt egy biciklire, legyen az ő titkuk), de néha, nem környezettudatos pillanataiban (mert sajnos ilyen is van neki, senki sem tökéletes, van, hogy az üveget a falhoz csapja és nem szelektíven gyűjti) autón, böhömnagy Audin viszi az egész családját, elbűvölő gyermekeit és még elbűvölőbb feleségét, mert a negyvenéves férfi az élet császára, autója van (több is), családja van (egy – az elvált feleségekről és zabigyerekekről most ne essék említés), munkájában sikeres és céltudatos, valamint – nem mellékes – remekül kereső, aki nyáron Olaszországban nyaral a tengerparton, télen az Alpokban telel a sípályán, a közbeeső szabadidőkben pedig a hétvégi telken nyírja a füvet.

            A negyvenéves férfi egyedül él. Gyermekei nincsenek, e vigasságban része nincs. Van része másban, hűtlenségben, elhagyásban, válásban például egészen otthonos, már úgy jár a válótermekbe, mint más templomba vagy futballmeccsre. Egyedül él, ég és föld között, valahol a harmadikon, amely, régi építésű ház lévén, inkább negyedik. Az utcára ritkán merészkedik, munkába csak kényszerből jár. Az élet koldusa ő, aki még biciklizni sem tud, holott bicikli parkol a bejárati ajtaja előtt, melyet még egy elvált feleség felejtett ott az új életre fókuszáló nagy-nagy siettében. Ott felejtett mást is, széthagyott női ruhák, csaknem kiürült parfümös üvegcsék, hullott gyöngyű fülbevalók között telik a negyvenéves férfi élete.

            Ilyen hát egy mai negyvenéves férfi. S hogy ilyen-e? Ilyen is, minden bizonnyal, de nem is egészen ilyen, ahogy az élet csupán földi mása mindannak, ami a csillagokban erről-arról, szerelemről, csalódásról, reményről és reménytelenségről, s akár negyvenéves férfiakról írva van.