Temetés (befejező rész)
Már vagy félórája caplathatott, amikor hármas útelágazáshoz ért. Az országút, vonalában némileg megtörve, de egyértelműen haladt tovább, ám belőle két irányban, mint afféle csábító lehetőségek, mellékutak ágaztak el. A közgondolkodás azt követelte volna tőle, hogy járt utat ne hagyjon el járatlanért, és kövesse tovább a főútvonalat, de a negyvenéves férfi a bácsihoz méltatlannak vélte, hogy így besétáljon a közhelyek gondosan kikövezett csapdájába. Egy pillanatra megtorpant tépelődni, majd ráfordult a baloldali ösvényre, mely mintha egyenesen a hegy gyomrába vezetett volna. Nem volt semmiféle értelmes magyarázata ennek a választásnak, hacsak az ösztönös sugallat nem, hogy ez a kavicsos, földes mélyút jobban illett a bácsinak a negyvenéves férfi képzetében élő egyéniségéhez. Ebből a szempontból pedig teljesen logikus volt ezt követnie, hiszen semmi garancia nem volt rá, hogy már az állomásnál nem választotta-e a rossz irányt.
A hepehupás utacska eleinte terméskőből rakott magas falak között kanyargott előre, majd egyszerre kiszélesedve házak közé ért, amelyek a lassan tisztuló ködben homályos jelenésekként bújtak meg az út két oldalán. Mert a köd mintha tényleg oszlani kezdett volna, egyre jobban föltárva a negyvenéves férfi előtt a világnak ezt az isten háta mögötti szegletét. A kavicsos mélyúton állt, ami úgy fúrta előre magát a hegyben, mint egy kacskaringós, ám töretlen gondolat, körülötte pedig nem is házak, mint először hitte, hanem borospincék gubbasztottak. Borospincék, amelyek sárral tapasztott vastag kőfalaikkal egy másik világból kandikáltak elő, letűnt korok roskatag tanúiként.
A negyvenéves férfinak az egykori szüret jutott eszébe, a hosszú séta a bácsival a vasútállomástól a présházig, föl a szőlőhegy oldalában, melynek lábánál tompán fénylett a tó vize, mint egy távoli és beváltatlan ígéret. A bácsi egész úton nem szólt egy szót sem, de némasága nem bántotta a negyvenéves férfit, sőt azzal a teljességérzettel töltötte el, amelynek a legkevésbé sincs szüksége szavakra. Előttük állt a hétvége, amelynek igazán csak mellékes részlete volt a szüret, az egész napos szőlőszedéssel és préseléssel, valamint a csalafinta mustkoktéllal, aminek a hatását csak akkor érezte meg az ember, amikor már késő volt, mert ott térdepelt zavaros fejjel és megnyugvást kereső gyomorral a szőlőtőkék között, de mindez valóban eltörpült amellett, hogy eljött a bácsi, és minden felelőtlen ígérgetése ellenére sem késte le a családi rendezvényt, és most ott baktatott a negyvenéves férfi mellett a szeptembervégi alkonyatban, kilátással a tóra és főként az előttük álló három napra, amikor még minden lehetséges. Az egész szüretből ez a kép maradt meg benne legélesebben, valamint a lehetőség korlátlannak tűnő érzete, ami a hétvége múltával sem szűnt meg kísérteni a tudatában.
Erre gondolt a negyvenéves férfi a pincék között bandukolva, pontosabban az emlék elvegyült abban a hangulatban, amit a látvány váltott ki belőle, és kezdődő szorongása kezdte átadni a helyét egyfajta megkönnyebbült felszabadultságnak. Egyre könnyebben szedte a lábát, miközben az a csalfa benyomása támadt, hogy a kavicsos mélyút az egykori szüret felé viszi lépteit, és csak túl kell jutnia az emelkedőn, hogy újra a présház elé érjen. De az emelkedő után az ösvény ismét összeszűkülve kivezetett a hegyből, és beletorkollott az országútba, mintha ez az egész kitérő csak arra szolgált volna, hogy a negyvenéves férfit kiszabadítsa a terhes gondolatok útvesztőjéből.
A köd már teljesen fölszállt, és ahogy a negyvenéves férfi megállt az országút szélén, a távolban fölfedezhette a városka házait. Bár fogalma sem volt, merre keresse a temetőt, egyértelműnek tűnt, hogy még jókora út hátravan, ezért elhatározta, hogy kilép, bár arról, hogy a temetés kezdetére odaérjen már végképp lemondott. Alig tett azonban néhány lépést, amikor a háta mögül megszólította valaki: „A városba megy? Elvigyem?”, és ahogy megfordult, különös alakot pillantott meg. A férfi úgy nézett ki, mint aki a bácsi egyik történetéből bújt elő. Nem is azokból a történetekből, amiket a bácsi mesélt, hiszen a bácsi leginkább hallgatott, de úgy tudott hallgatni, hogy abból a negyvenéves férfi fantáziájában ezernyi történet kerekedett. Egy ilyen történetnek lehetett volna főszereplője ez a férfi, a maga özönvíz előtti kerékpárjával, ami leginkább arra a biciklire emlékeztetett, némileg kopottabb kiadásban, amelyet még a negyvenéves férfi nagyapja használt a maga ifjúkorában, hogy aztán egy világégést és főként orosz megszállást is átvészelve, kimustrált csatalóként elfoglalja méltó helyét a féltve őrzött családi ereklyék sorában, a dédnagymama parázzsal működő vasalója és egy üknagybácsi mélytengeri búvárruhája között. Tojásdad feje búbjára feltolt, keskeny karimájú kalapot viselt, füléből apró karikák lógtak, ráncoktól barázdált, koravén csecsemőarcát pedig többnapos borosta vadította. A legkülönb azonban a ruházata volt, amely mintha szándékosan lett volna úgy alakítva, hogy minél ötletszerűbbnek tűnjék. Pepitakockás zakója alatt mellközépig kigombolt, csupaszín hawaii inget hordott, és ezt a vásári eleganciát egy kanárisárga kordbársony nadrággal tette még választékosabbá. Mindehhez még hozzájárult az egész megjelenését meghatározó folyamatos dülöngélés, amit biciklijébe kapaszkodva próbált meg némiképp ellensúlyozni, miközben több alkalommal is közel állt ahhoz, hogy mindenestül az országút szélén húzódó árokba boruljon.
A férfi tűrte egy darabig, hogy a negyvenéves férfi leplezetlenül bámulja, majd borízű hangjában csipetnyi ingerültséggel újra megszólalt: „Na most jön, vagy marad?! Mert nekem még oda kell érnem egy temetésre…”. Ez a váratlan egybeesés annyira meglepte a negyvenéves férfit, hogy szinte akarata ellenére lépett a kerékpárhoz. El sem tudta ugyanis képzelni, hogy ketten elférjenek rajta, s főként, hogy a férfi jelenlegi állapotában épen és egészségesen érjenek céljukhoz. Végeredményben temetőbe megyünk úgyis, gondolta játszi iróniával, miközben úgy-ahogy elhelyezkedett a csomagtartón, és még az jutott eszébe, hogy nem egészen ilyennek képzelte a baráti kör különjáratát.
A temető kapujában annyian tolongtak, mintha valamiféle vásári mulatság készülődne. A negyvenéves férfit különösen az előzmények fényében lepte meg ez a temérdek ember, nem számított ekkora érdeklődésre, sőt valójában, tudat alatt, semmiféle érdeklődésre nem számított. Lelki szemei előtt az lebegett, hogy a bácsit egy kis hegyi sírkertben helyezik örök nyugalomra, fából ácsolt keresztek és mohos sírkövek között, és a szertartáson egyedül fog részt venni, egy reszketeg beszédű öreg pap és néhány kapatos sírásó társaságában. Némiképp giccses elképzelés volt, el kell ismerni, de a fantáziáiban nem mindig tud kellőképpen választékos lenni az ember. Ehhez képest azonban a temető már a méreteivel megbotránkoztatta. Valahogy túl nagynak tűnt az egész, sugárutakra emlékeztető sétányaival és tengernyi virágos sírhelyével. Ráadásul a sírkövek egytől-egyig valódi, de legalábbis műmárványból készültek, ízléstelen szobrokkal és aranybetűs feliratokkal díszítve, amelyek mind túlzófokban és negédes tirádákkal emlékeztek meg az elhunytakról, ami a negyvenéves férfiban már csak stiláris szempontból is a kegyeletsértés érzetét keltette. A bejáratnál termetes férfiú állt, aki minden egyes érkezőt, nemre, korra és felekezetre való tekintet nélkül biztosított együttérzéséről, és mindezt olyan hivatalos modorban és a saját fontosságának kijáró ügybuzgalommal, hogy a negyvenéves férfi biztosra vette, csak a múzeum igazgatóhelyetteséhez lehet szerencséje, aki egyben a megüresedett főigazgatói poszt legfőbb várományosa.
A negyvenéves férfi annyira elveszettnek érezte magát, hogy percekig azon tűnődött, visszaforduljon-e. A tömeg azonban magával ragadta, így aztán nem volt más választása, mint sodrásirányban mind beljebb hatolni a sírhalmok között. A biciklista már a kapuban eltűnt mellőle, még arra sem maradt ideje, hogy megköszönje a szívességét, így aztán teljes elhagyatottságban vegyült el az áradatban. Kísérteties volt ez az arctalan tolongás, amely ismeretlen célja felé haladt, mert a negyvenéves férfi voltaképpen abban sem lehetett teljességgel bizonyos, hogy valóban a nagybátyja temetési menetébe sodródott-e. Mindenesetre furcsán vette volna ki magát, ha a mellette haladóktól kezd el érdeklődni, így aztán inkább kétségek közt lépegetett tovább. A gyászmenet lassan araszolt előre, és a negyvenéves férfi kezdte egyre abszurdabbnak érezni a helyzetet. Arra gondolt, hogy a bácsi, aki egyetlen családi temetésen sem jelent meg, amit a család még élő tagjai nem is bocsátottak meg neki soha, vajon ilyen körülmények között részt venne-e a saját temetésén? Vagy ezt is lekésné, mint annyi más rendezvényt, félöntudatlanul, csak azért, mert jól esne neki még egy utolsó kisgonosz a restiben, miközben az állomásról már kigördül a vonata. Nem tudta elképzelni a bácsit ebben a gyászmenetben, ami úgy kanyargott előre, mint egy izzadságszagúan kikínlódott, pokolian unalmas körmondat. Egy körmondat, amelyben ki tudja hányadszor akad el a szónok, egy politikai nagygyűlésen, ahol az egymásra taposó közönség csak arra kíváncsi, hogy visszahallja-e azokat a lózungokat, amiket már ezredszer rágnak a szájába. A negyvenéves férfi már-már hallotta is a szónok közhelyektől terhelt fahangját, amikor eszébe ötlött, hogy a bácsi már csak azért sem lehetne jelen a gyászmenetben, mert hiszen ott viszik valahol egy urnában, ha minden igaz, a sor elején. És ez a gondolat képtelenebbnek tűnt számára minden eddigi elképzelésénél.
A tömeg közben megtorpant, és mintha egy láthatatlan karmester intett volna a pálcájával, egyszerre elhalt a monoton morajlás, ami a gyászolók egymáshoz intézett félszavai nyomán a menetet kísérte. A negyvenéves férfi megpróbált kissé ágaskodni, hogy valamennyire tájékozódhasson, de pillantása elakadt az előtte magasodó fejrengetegben. Már éppen azon volt, hogy lesz ami lesz, megpróbál utat törni magának, amikor hirtelen, a semmiből, dörgedelmes szózat hangzott föl. A negyvenéves férfi annyira meglepődött, hogy pár pillanatig nem is értette a dobhártyaszaggató szavakat, míg rá nem jött, hogy hangszórón keresztül, a kezdődő gyászszertartást harsogják a fülébe. Nem tudta, ki beszél, de az első gondolata az volt, hogy csakis a bejáratnál megismert termetes férfiú állhat a mikrofonnál, annyira az ő elképzelt személyiségéhez idomultak az elhangzó mondatok. A szónok éppen azt ecsetelte, mennyire nagy ember volt a bácsi, az ő legjobb barátja, akit ő testvéreként szeretett, és szerénytelenség nélkül állíthatja, hogy érzelmei viszonzásra találtak, mennyire nagy ember volt, és mégis mennyire szerényen viselte nagysága terhét, mondta az igazgatóhelyettes, és szavai nyomán a negyvenéves férfi maga előtt látta a bácsit, kezében egy üveg gyomorkeserűvel, amint éppen szerényen viseli a nagyság terhét, mint afféle lovagkori páncélt, mely alatt a gyengébb jellemek összeroskadnának, folytatta a szónok, de nem a bácsi, mondta, akit ő természetesen teljes nevén emlegetett, ami olyan benyomást tett a negyvenéves férfira, mintha valaki másról beszélne, különösen, amikor megtudta róla, hogy a vállán cipelte nemcsak a múzeumot, hanem a város egész kulturális életét, mert hiszen a negyvenéves férfi sohasem látta bácsit bármit is cipelni, nem volt az a kifejezetten cipekedő fajta, a szüretre is egy szál válltáskával érkezett, de nem volt ideje ezen morfondírozni, mert a szónok már ott tartott, hogy a múzeumot nevezte a bácsi valódi otthonának, és akkor a negyvenéves férfi elképzelte a bácsit fogmosó pohárral a kezében, derekán törülközővel slattyogni a vitrinek között, de addigra már a szónok a beszéde befejező részéhez érkezett, amit pontosan fel lehetett ismerni a retorika szabályai szerinti érzelmi megközelítésről, vagyis arról a különösen megkapó képről, miszerint a bácsi most fentről néz bennünket, és boldogan konstatálja a tiszteletére összegyűlt emberáradatot, mondta a szónok művészien elcsukló hangon, és közben a negyvenéves férfi arra gondolt, milyen szerencséje van a bácsinak, hogy mindezt nem kötelező fentről, vagy ki tudja honnét végighallgatnia.
Az első szónok után újabbak érkeztek, mindannyian a bácsi legjobb barátai, és egyben annak a nagy családnak a tagjai, amit a város sokszínű kulturális élete jelentett, köztük egy helyi költő, a város közismert irodalmi lapjának szerkesztője, aki dohányfüstös torokhangján egy alkalmi versét is fölolvasta, amiből különösen az a kép maradt meg a negyvenéves férfiban, mely szerint az Istentől elhagyott Földön csak gyom nő, dudva terem és elszaporodnak a paraziták, és mindezt felező nyolcasokban, egy népdal közvetlenségével, a negyvenéves férfi pedig közben arra gondolt, hogy remélhetőleg nincs helyi szobrász, aki a bácsi ihlette új műalkotását itt helyben akarná leleplezni, de ezt a gondolatát már nem tudta kellőképp kiszínezni, mert közben új szónok érkezett, aki egy elképesztően körülményes és megfejthetetlenül talányos előadásba fogott, amitől a negyvenéves férfi kínjában forgolódni kezdett, és menekülési útvonalat próbált találni magának, amikor halkan és mégis áthatóan megszólalt mellette valaki: „Azt ugye tudja, hogy nincs senki a koporsóban?”
A kérdés annyira váratlanul érte a negyvenéves férfit, hogy bár a szavak eljutottak a tudatába, mégsem fogta föl a mondat értelmét. Csak megfordult, és rámeredt a tömegben mögötte álló férfira, aki úgy nézett ki, mint egy ünnepi díszbe öltözött hajléktalan, vagy még inkább, mint egy a modern kor maskarájába bújtatott ótestamentumi próféta: gyűrött zakót, színben hozzá nem illő nadrágot és kitaposott félcipőt viselt, amit csak úgy zokni nélkül húzott a lábára, de az igazi ruházata mellközépig lecsüngő szakálla és vállát verdeső borzas sörénye volt. „Tessék?”, kérdezte a negyvenéves férfi. „Mondom, üres a koporsó, ugye tudja?”, válaszolta a próféta, és a negyvenéves férfi két bamba szemébe fúrta vizslató tekintetét. A negyvenéves férfinak időbe tellett, amíg összeszedte a gondolatait, és kinyögte a várt reakciót: „Az meg hogy lehet?”, és közben továbbra is azon járt az esze, hogy egyáltalán jól értette-e a másik szavait.
A próféta beletúrt a szakállába, mintha onnan húzná elő szálanként a gondolatait, és suttogva, de jól érthetően egy történetet lehelt a negyvenéves férfi fülébe, ami a bácsi utolsó napjairól szólt. Arról az éjszakáról, amit aztán holtsápadtan mesélt el másnap a kocsmában a prófétának, amelyen hajnali háromkor egyszerre arra riadt, hogy összezavarodtak az érzékei, pontosabban egy álomból kászálódott elő, amelyben egyszerre úgy érezte, mintha egy nagy űr támadna a tudatában, és ő ebbe zuhan bele az egész valójával, és erre a zuhanásra riadt föl, ám az álom nem ért véget, illetve a fejében ott ragadt ez a zuhanás érzet, mintha egy hintára kötözve ülne, ami állandó mozgásban van, forgott vele a világ, de valójában nem szédült, legalábbis nem úgy, mint általában, hanem mintha az álom és ébrenlét közötti átjárón ragadt volna, ahol nem úgy működik az érzékelés, mint a valóságban, bármely mozdulatot tett, nem azt érezte, ami kellett volna, az egész tudata elzsibbadt, és közben a fejében folytonosan ott lüktetett ez a különös belső zuhanás, és akkor valahogy fölkelt, és odatámolygott a nyitott ablakhoz, hátha a friss levegő jót tesz, de nem volt friss levegő, sőt egyáltalán nem volt levegő, mintha egy búra alatt lenne, és akkor arra gondolt, hogy meg fog halni, de valahogy ez a gondolat is valószínűtlennek tetszett, mert egyszerűen nem volt más, mint ez a különös kábulat, és aztán visszavánszorgott az ágyába, de még órákig nem tudott elaludni, csak fetrengett ebben a hagymázos állapotban, míg végül el nem vesztette az öntudatát. Másnap pedig arra ébredt, hogy fáj a feje, folytatta a próféta, miközben már ki tudja hányadik szónok állt a mikrofonnál, de harsogó szavai sem tudták elnyomni a negyvenéves férfi fülébe suttogott történetet, arra ébredt, hogy fáj a feje és ez a fejfájás aztán mindvégig vele maradt. Úgy hordozta magával ezt a fejfájást az utolsó napokon, mintha hozzánőtt volna, mert olyan érzete volt, mintha ez a fejfájás külön életet élne, mintha egy új szerve volna, ami a koponyájában ütött tanyát, és valahányszor összefutott a prófétával valamelyik italmérésben, mindig új részleteket mesélt a fejfájásáról, mintha szépen cseperedő és napról-napra változó gyermekéről beszélne, néha már szinte gyöngéden emlékezett meg róla, máskor viszont olyan heves felháborodással, mintha fejfájása valamiféle otromba merénylet volna, amit ismeretlen tettes követett el ellene.
A próféta egy pillanatra elhallgatott, mintha hatásszünetet tartana a történet csúcspontja előtt, és arcán is az ennek megfelelő áhítat tükröződött, majd, miközben a hangszóróban ünnepélyes, lassú gyászzene kezdődött, így folytatta: „És aztán egyszer csak eltűnt. Senki nem értette, mi történt, annyira hihetetlen volt az egész. Állítólag az irodájában diktált a titkárnőjének, aztán kiküldte egy kávéért, és mire az asszony visszatért, nem volt senki a szobában. Ami lehetetlenség, hiszen nem távozhatott más ajtón, mint ami a titkárságon át vezetett, az ablakot pedig rács védte, és egyébként is nehezen képzelhető el egy múzeumigazgatóról, hogy kimásszon az ablakon, de mindez nem változtat a lényegen, hogy egész egyszerűen nyoma veszett. És azóta nem látta senki. A dolog pedig kezdett igazán kínossá válni a város vezetősége számára, mert hiszen mégsem árválkodhat sokáig egy kiemelt megyei múzeum igazgató nélkül, különösen, hogy a helyettese igencsak megkívánta a szobájában lévő puha bársonyszéket. Ezért aztán úgy döntöttek, hogy eltemetik, ami még mindig egyszerűbbnek tűnt, mint bevallani, hogy nem találják. És így szervezték meg a temetést üres koporsóval, a lehető legnagyobb felhajtás és egyben titoktartás közepette.”
A próféta arca a jól értesültség diadalmas vigyorába rándult a történet befejezéseképpen, és olyan kihívóan nézett a negyvenéves férfira, mintha kész lenne azonnal ringbe szállni az esetleges tamáskodása ellen. A negyvenéves férfi azonban nem szólt semmit, egyfelől, mert még mindig hatása alatt volt az elhangzottaknak, másrészt pedig a gyászzene különös révületbe ringatta, melynek foglyaként bármit lehetségesnek tartott. Elvégre a bácsi afféle népmesei figuraként mindig is hol volt, hol nem volt, és leginkább akkor volt, amikor nem volt, tehát a feltevés, hogy esetleg úgy temetik el, hogy ő maga nincs is jelen, egyáltalán nem tűnt elképzelhetetlennek.
Közben a zene véget ért, és elkezdődött a tényleges szertartás, melynek nyitányaként hangszórón keresztül közös imára szólították az egybegyűlteket. A tömeg fennhangon kezdett mormolni egy a negyvenéves férfi számára ismeretlen szöveget, melynek hatására olyan érzése támadt, mintha valami idegen kultúrába tévedt volna, az őserdő kellős közepén, ahol még nem tudhatja, hogy a különös rítusnak nem emberáldozat lesz-e a vége. Egyébként is egyre jobban kezdte ismét nyomasztani az emberáradat, mely úgy ölelte körül, mint egy komótosan, de halálos biztossággal rátekeredő óriáskígyó. A legjobban pedig az zavarta, hogy immár végképp nem értette, mi keresnivalója van itt. Az üres koporsó jutott eszébe, és a bácsi eltűnése, és arra gondolt, hogy talán a fantázia szüleménye csupán az egész, mégis több köze van a valósághoz, mint ennek a temetésnek álcázott ócska színjátéknak, ami még annyira sem szól a bácsiról, mint egy krémtortás családi összejövetel a valódi együttlétről. Visszavágyott az állomásra, hogy a bácsihoz egyedül méltó cselekedetként megigyon egy utolsó kisgonoszt a restiben, és aztán vonatra szállva mielőbb búcsút mondhasson ennek a városkának, ahol a bácsinak még hűlt helyét sem lelheti. Hogy hazatérjen, és megtegye jelentését a családnak egy kedvük szerint való tisztességes temetésről, aminek nyomán bűntudat fogja majd el őket, és attól kezdve minden halottak napján fölkeresik a bácsi sírját, hogy legalább holtában szépemlékű családtagot csinálhassanak belőle. De neki ahhoz már nem lesz semmi köze, és még ha el is kíséri majd néha a szüleit, akkor is olyan kívülállóként fog mozogni a temetőben, mintha az asztal végén bóbiskolna alvó macskaként.
A negyvenéves férfi a negyedötös vonattal utazott vissza a fővárosba.
