2.
Aztán ott voltak a reggelek, amikor semmi kedve sem volt fölkelni, erőltette magát vissza az alvásba, hátha sikerül még egy negyedórácskát nyernie, de aztán nem volt mit tenni, csak elő kellett vackolódnia a takarók alól, amelyeket úgy kunyerált a portástól, mert a szobához járó két vékony kis rongydarab alatt majd megvette az isten hidege, az első éjszaka nemcsak az izgalomtól nem tudott rendesen aludni, hanem azért sem, mert hajnalban arra ébredt, hogy valakinek vacog a foga, és csak egy pillanat kérdése volt önmagával azonosítani ezt a valakit, úgyhogy másnap leküzdve a félelmeit megkereste a portást, és olyan szívhez szólóan rimánkodott neki azzal a különlegesen zamatos pesti franciaságával, hogy a nagydarab fekete ember végül nem tudott ellenállni, és szabályzat ide vagy oda, adott még két pokrócot, amiket úgy bányászott elő egy szekrény mélyéről, és akkor ő diadalmasan felvitte a szobájába, és csak amikor este szétbontotta, vette észre, hogy mindkét takarón gyanús foltok vannak, mintha rápisiltek volna, vagy valaki rajta lelte volna a kedvét, amibe rossz volt még belegondolni is, hányinger kerülgette, és először föl sem tette az ágyra, de amikor hajnalban megint fogvacogásra ébredt, leküzdve undorát végül csak magára húzta, de akkor meg egyfolytában azt próbálta elkerülni, hogy bármely testrésze hozzáérjen a takarókhoz, és ezért megint csak ájulásnyi pillanatokat tudott elcsenni az éjszakából. Persze aztán szép lassan hozzászokott a takarókhoz is, méghozzá annyira, hogy reggelente alig akart kibújni alóluk. Amikor meg végre fölkelt, akkor következtek a további próbatételek. Hogy lehet az embernek úgy magához térnie, hogy ehhez nem áll rendelkezésére jól lakottan pöfögő gázkonvektor és kellemesen agybutító televízió? Odahaza ugyanis mindig úgy ébredt fel vagy egyórányi szorgos munka eredményeként, hogy a fűtött konvektornak dőlve rágyújtott, és közben bámulta a tévéképernyőt. Itt viszont nem volt tévé, és a fűtés is csak bizonyos gyanús csövekből árasztotta el a szobát, már ha elárasztásnak lehet nevezni egy éppen csak langyos fémdarab hő-, vagy még inkább hideghatását. Így nem volt mit tenni, mint magára kapkodni minél több réteg ruhát, bekapcsolni a vízforralót, és aztán teával a kézben bambulni ki az ablakon, bele a vakvilágba, amit állítólag Párizsnak hívnak, de amiből nem látni mást, mint közönyös tűzfalakat, meg egy darabka örökszürke eget.
Mert az ég kezdetben folyton szürke volt. És még jó, ha csak úgy szimplán szürke, nem pedig elmosódott, mint amikor az embernek elered a könnye. Az első napokban ugyanis szinte mindig sírt az ég. Jó, jó, tudta ő az egyik kedvenc regényéből, amit az a magyar író írt, aki aztán elesett a hadszíntéren Franciaországért, hogy Párizsban mindig esik, tudta ő, de azért mégsem gondolta volna. Hát ebbe aztán beletrafált, mert az esernyőjét meg otthon felejtette. Valahogy kimaradt a csomagból, biztos ott heverészett a kisasztal szélén az előszobában, és ő az utolsó pillanatok érzelmi viharában elfeledkezett róla. Hiszen még akkor is Danival kellett viaskodnia, aki nem akarta elengedni. Mint egy ovis. Már minden össze volt pakolva (kivéve az esernyőt), már megérkezett a taxi, és akkor Dani elkezdett hisztizni, hogy nem bírja ki nélküle. Na, több sem kellett neki! Pedig már éppen kezdett inába szállni a bátorsága, kezdett elmenni a kedve az egésztől, minek találta ki ezt a hülye francia ösztöndíjat, de erre jött Dani hülyesége, és ő bedühödött, az indulattól fűtve (esernyő nélkül) azonnal nekivágott a lépcsőháznak. Dani alig tudta utolérni a taxinál. Persze aztán a repülőtéren ő is sírt, de az már csak a búcsú kötelező része volt. Viszont így az ernyő ott sem jutott eszébe. Csak Párizsban, amikor kijött a metróból, kereste a diákszállóhoz vezető utat, és közben érezte, hogy a csendes, de annál állhatatosabb csapadék szép lassan eláztatja a haját. És akkor eszébe jutott, hogy „az eső sehol sem gyönyörűség, de Párizsban szívet marcangoló, megalázó, méltatlan szenvedés”, és ettől egy pillanatra boldogság fogta el. S csak aztán gondolt az asztal szélén csücsülő esernyőre.
