4.
Ez volt, amit a legkevésbé értett. És nem csak azért, mert a nyelvgyakorlásra nagy szüksége lett volna. Ha már kint van Párizsban, akkor beszéljen minél többet franciául. Nem, az efféle céltudatos stratégiák mindig is távol álltak tőle. Kint lesz, tehát beszélni fog, ennyi az egész. Minek ezt erőltetni. De pont, hogy az erőltetés föl sem merült benne. Sosem kellett arra törekednie, hogy bárkivel is szóba álljon. És erre most itt volt ez a helyzet, amelyben úgy érezte, mintha otthon felejtette volna önmagát: „Nem csak az esernyő maradt ott az asztal szélén.” És ez érthetetlen volt. Egyszerűen nem volt kedve szóba állni senkivel. És nem a nyelv miatt. Ami adminisztratív dolga volt, azt gond nélkül elintézte érkezéskor. Eredeti, százszázalékos franciákkal (bár némi gyöngéd iróniával gondolt a portásra, aki valamiféle sajátos közép-afrikai tájszólással morzsolgatta a szavakat). Miközben a kollégium tele volt mindenféle nációval, akik közül a többség nyilván annyira sem törte a nyelvet, mint ő a pesti kéttannyelvűs érettségijével. És mégsem. Nem a nyelvhez, a beszédhez nem volt kedve. Holott már csak nyelvészeti stúdiumaiból is jól tudta, hogy nem árt, ha a kettő együtt jár.
Ő viszont az első napokban kizárólag egyedül járt. Már ha ment egyáltalán valahova. Le a sarki pékhez kenyérért, a legendás baguette-ért, amiről annyit ábrándozott odahaza, és ami itt mindig rászáradt másnap reggelre, mert egyedül sok volt neki, dobhatta ki, ami megmaradt. Meg egyszer elment sétálni az egyetemi szállás parkjába, vagyis egyre gyorsuló léptekkel rótt egy kört, majd úgy sietett vissza a szobájába, mintha várná ott valaki. Ami nem megy, minek erőltetni, gondolta magában, és egy pillanatig komolyan megfordult a fejében, hogy szégyenszemre hazakullog Pestre, és visszafizeti az ösztöndíját. De hát a hazakullogáshoz is akaratra lett volna szüksége, és pont annak volt kezdetben szűkében, ő, az „akaratos kis bestia”, ahogy az anyja becézte néha, s így aztán maradt Párizsban, vagyis inkább a diákszálló 123-as szobájában.
De aztán volt egy nap (a negyedik vagy ötödik, ám az időnek addigra annyi értelme sem volt már, mint egy dadaista poémának), amikor nem volt mese, be kellett merészkednie a városba, az egyetemre, az ösztöndíjasok központi beiratkozására. Persze vegyült szorongásába némi megkönnyebbülés is. Végre nem volt választása, ki kellett bújnia a foltos takaró alól, az óvatossággal mit sem törődve kisietni a zuhanyzóba, kapkodva készülődni, mintha legalábbis várná más is, mint egy hosszú metróút végén egy adminisztratív marhaság kötelező aktusa. Úgy sminkelte ki magát, mintha randevúra indulna, és közben kezdte valóban úgy érezni, hogy találkája van azzal a homályos, némiképp ijesztő, de mégis ellenállhatatlanul vonzó valamivel, amit odahaza Párizsként dédelgetett az ábrándjaiban, és ami ide érkezvén mégis mindennél messzebb került tőle. Legalábbis eddig. Mert most, öltözködés közben egyszerre az ötlött a fejébe, hogy nincs is nagyobb kaland, mint egy ünnepélyes beiratkozás a Sorbonne-ra, amihez képest egy távol-keleti utazás nem több könnyed vasárnap délutáni sétánál.
