6.
Ott állt mellette, még pontosabban fölötte, és beszélt. Első ránézésre nem is látta a külsejét, mert a vadidegen lányt teljesen eltakarták a szavai. Úgy beszélt, ahogy nyári viharban az orkán süvít, mindent elsöpörve az útjából, bevágva az óvatlanul nyitva felejtett ablakokat, üvegcsörömpöléssel kísérve vonulását. Ott állt ez a vadidegen lány, és a szavai keltette üvegcsörömpöléstől nem lehetett érteni, mit mond.
„Tessék?...”, nézett fel rá kétségbeesetten, és aztán alig tudta elhúzni a fejét a léglökésszerű válasz elől. „Tudtamhogymagyarvagymárakkorkiszúrtalakamikorateremelőttvárakoztunkdenemtudtalakmegszólítanimertannyianvoltakkülönbenismegismerkedtemegyszimpatikushollandfiúvalmegkétlengyellánnyalésvelükbeszélgettemamikormegláttalakrögtöntudtamhogymagyarvagymertaztazonnallátjaazemberéskülönbenisegymagyarkönyvvoltakezedben…(Sherlock, gondolta magában, csak hogy megakassza a már nem annyira vadidegen, de még mindig nem ismerős lány szóáradatát, legalább gondolatban kifújja magát, és elátkozza óvatlanságát, hogy nem rejtette a táskája mélyére a magával hozott könyvet, a Párizsi esőt, amit már kívülről tudott, de idekint most feltétlenül újra kellett olvasnia – ám ez a szusszanás csak egy pillanatig tartott, mert mint rosszul rakott falat törte át a szóáradat)…devégignyomonkövettelekamikorbejöttünkaterembemertmindenképpmegakartalakszólítanihiszenmindkettenmagyarokvagyunknem?tehátösszekelltartanunkegyébkénténannavagyokésjogászharmadévesdemindenképpkiakartamjönnimertaztmondjákeztnemszabadkihagyniéskülönbenismárgimiótatanulokfranciáulbáregykicsittartoktőlehogynemtudokelegetdeeddigegészjólmentakommunikációmárbarátaimisvannak…", és így tovább, megállás nélkül. Ő pedig csak ült, és érezte, hogy a fejébe szép lassan belopakodik a fájás, ami odahaza annyiszor keserítette a mindennapjait, de ami itt Párizsban, minden nyomorúsága ellenére, egyszer sem jelentkezett, már el is feledkezett róla, ahogy az ember a bajban annyiszor feledkezik el más bajairól, de most itt volt megint, a jól ismert otthonossággal, Anna hadarása visszazökkentette a megszokás fejfájós biztonságába. És ez jó volt. Minden ellenérzése dacára egyszerre önkéntelen vonzalmat érzett a bőbeszédű lány iránt.
Anna javaslatára indultak el. Illetve nem volt ez javaslat, hanem egy végtelen történet közepére besuszterolt, ellentmondást nem tűrő utasítás, „menjünkelebédelni”, mondta Anna szusszanás nélkül, egy hatalmas összetett mondat oda nem illő tagmondataként, miközben következő szavaival már folytatta is élete taglalását, ami nem állt másból, legalábbis elmondása szerint, mint valószínűtlen és a kívülálló számára tökéletesen követhetetlen események láncolatából. Legalábbis ő alig értett valamit a mondandójából. Aminek alapján gyorsan leszűrte maga számára a tanulságot, hogy Annának nem mondandója van, hanem beszélhetnékje. Ami kapóra jött számára. Ingatag lelkiállapotában képtelen lett volna befogadni bármilyen konkrét mondandót, viszont tökéletesen késznek érezte magát a mindennemű értelem nélküli hallgatásra. Hanyatt dőlni egy jelentés nélküli hangsor ismerős dallamán, és kipihenni az elmúlt néhány nap nyelvi elszigeteltségének fáradalmait.
Ahogy kiléptek az épületből, és sétálni kezdtek egy irányba, amelyet Anna is talán önkéntelenül választott, egy új világ nyílt meg előtte. Ezt a világot úgy hívták: Párizs, de nem sok köze volt eddigi kintléte, de a korábbi nyaralás Párizsához sem. Ez a Párizs színes volt és vad, és főként élettel teli. Autók száguldoztak és dudáltak az utcán, emberek tolongtak és ricsajoztak a járdákon, és az egész olyan volt, mint egy film, és mégsem volt olyan, hiszen ő is a része volt. Valahol hallott vagy olvasott egyszer egy legendát egy kínai festőről, aki belépett a saját képébe, és eltűnt a tájban. Ő is úgy érezte magát, mintha belépett volna egy festménybe, amit Párizsról festett valamelyik festő, Utrillo vagy Pissarro (mindig keverte ezt a kettőt), és fölszívódott a tájban, ami nem más, mint ez a félelmetes és fantasztikus város, a maga összehasonlíthatatlan szagával (Esti Kornél szerint olvasztottvajszaga van, de ő ezt eddig nem érezte, ő mindeddig a metró porszagát azonosította Párizzsal, legalábbis amit ő porszagnak érzett, amikor a szüleivel itt járt, de amiről azóta kiderült, hogy a metrószerelvények gumikerekeinek égett bűze, és amit ő ki nem állhatott az akkor itt töltött egy hét alatt, de amire később odahaza hascsikarós nosztalgiával emlékezett vissza), ami az utcán most megütötte az orrát, valami korábban sosem érzett illat, amit hirtelenjében képtelen lett volna néven nevezni, miként a valódi érzések ritkán definiálhatóak teljes tudományos biztonsággal, legfeljebb becézhetőek, mint egy kisbaba, akire azt mondjuk: „Bubci”, és úgy érezzük, végre megtaláltuk az igazi helyét a világban. Csak ment ebben a vadonatúj érzésben, ami egyszerre adódott a látványból, a hallásból és a szaglásból, és abból a tényből, hogy mellette ment valaki, aki folyamatosan karattyolt, de akinek a karattyolására nem kellett odafigyelni, csak meg lehetett kapaszkodni benne, mint egy fogantyúban a zsúfolt és kiszámíthatatlanul zötyögő buszon. Ez a Párizs egyszerre volt az új tapasztalás érzéki valósága és Anna nyelvi jelenlétének otthonos biztonsága.
Nem tudta, merre mennek, de nem is érdekelte. Nagy utcákat kisebbek követtek, tereket szeltek át, lépcsőkön mentek le és föl, míg végül elértek egy kis térre, ami tényleg olyan volt, mint egy filmdíszlet, és itt még Anna is elhallgatott egy pillanatra. És ez megint jó volt. Körbejárták a terecskét, és ő az egyik szomszédos ház falán fölfedezett egy táblát, amely azt hirdette, hogy abban a házban töltötte párizsi tartózkodása egy részét Hemingway, ami egyszerre tűnt tündérmesének (elképzelni Hemingwayt, amint kihajol az egyik ablakon) és magától értetődőnek, hiszen hol máshol? Csak körül kellett nézni, és itt minden, hangulat és helyszín egyaránt adta magát. Aztán csak el kellett indulni, és a tér túl felén egy keskeny és hosszú utcácskára lelni (amelynek a neve a „mustárra” emlékeztette őt), és ott leülni az egyik kis étkezde legszélső asztalához, a mosolygós töröktől vagy arabtól rendelni egy szendvicset meg egy kólát, evés közben beszélgetni (mert már neki is kedve volt megszólalni, és kiderült, hogy Anna – bármily meglepő – hallgatni is tud, sőt képes odafigyelni a másikra, vagy legalábbis úgy csinálni, mintha odafigyelne, ami egy adott pillanatban egy és ugyanaz), és azt érezni, hogy a világnak, ennek a lehetséges világok legjobbikának, lám, megint van egy pontja, ahol nem vadidegen az ember.
