4.
Ott állt az iskola folyosóján előttem egy fiatal nő. Persze azonnal megismertem: ő volt az, akit a kápolna lépcsején láttam, a látomás, a kísérteties asszony, aki eltűnt az alkonyatban. Minden ugyanaz volt rajta, mint amit szemem akkor a látványból örökre rögzített: a hosszú haj, melynek tincsei most békésen omlottak vállára, de már tudtam, milyen vad kígyózásra képesek, az aprócska orr és finom száj, melyben akkor még nem sejtettem, milyen fogsor bújik meg, és a szem, az átható pillantású, színváltó szem, amely hol fekete volt, mint az éjszaka, hol zöld, mint a haragos tó vize, hol kék, mint a napsütötte tenger, hol szürke, mint a téli reggelek. Ahogy ott állt a tanterem előtt, nem villant ebben a tekintetben semmi, de tudtam, emlékeztem rá, miképp tud villanni, és reménykedtem benne, hogy egyszer majd még villan rám, mint akkor este.
- Jó napot, tanító úr – mondta ennek a nőnek a szája, amely mintha külön életre kelt volna, mert az arc rezzenéstelen maradt, a száj önmagában beszélt, nem volt mögötte senki, csak a szájban ezek a különös dalolású szavak, mert a beszéd dallama valami mást mondott, mint amit ez a teljesen hétköznapi köszönés kifejezett. A dallam azt mondta: „Itt vagyok, eljöttem, tudom, régóta, tán öröktől fogva vártál.” Ezt mondta a dallam, miközben a száj azt mondta:
- Anna Vermeer vagyok, tanító úr, azért jöttem, mert kérni szeretnék valamit öntől.
Ezt mondta a száj, s közben megvillant a szájban rejlő fogsor, melynek egyik metszőfoga csorba volt, s ez a csorbaság olyan benyomást tett rám, olyan ellenállhatatlanul vitt diszharmóniát a harmóniába, hogy szerettem volna beleharapni a fogsor előtt mozgó szájba, holott, mint később megtudtam, ez a száj és ez a fogsor termett csak igazán harapásra.
- Parancsoljon velem – mondtam, majd hozzátettem, hogy talán inkább menjünk be a tanári szobába. Bementünk, hellyel kínáltam, jómagam pedig leültem asztalomhoz, s mondtam, hogy figyelek rá.
- Tanító úr, – mondta Anna Vermeer – nemzedékekre visszamenően tanítócsaládból származom. Apám is tanító volt, apám apja is, az ő apja is, fivéreim is tanítók, egyikük most tanul annak. S jómagam is tanító, vagyis tanítónő szeretnék lenni, ám családom meglehetősen rigurózus…
- Rigorózus – vágtam közbe önkéntelenül, tanítói pedantériával, de azonnal meg is bántam.
-… rigorózus, persze – mondta Anna, és elpirult – látja, tanító úr, erről van szó, művelt családból származom, de én magam jó esetben is csak félművelt vagyok, mert van nálunk egy olyan hagyomány, miszerint a fiúkból tanító lesz, a lányok pedig maradjanak a tűzhelynél. Én azonban többre vágyom, tanító úr, többre érzem magam hivatottnak, mint hogy egész nap csak főzzek, a lakást suvickoljam, és aztán sok kis kölyköt szüljek egy hasonlóan félművelt vagy egészen műveletlen fickónak. Tanító úr, én tanulni akarok! S minthogy maga a legjobb hírű tanító a vidéken, magától akarok tanulni. Vegyen fel, kérem, tanoncnak, segédtanítónak, ígérem, jó tanítványa leszek, mindenben segíteni fogom, helyettesíteni, ha kell, nem fog csalódni bennem. Csak egyet kérek, tanító úr, ne keresse a családomat, nem is mondom meg, melyik faluból származom, kérem, ne keresse őket, mert nem szeretném, ha kiderülne, mire adtam a fejemet. Én már beadtam nekik, hogy szövés-fonást fogok tanulni, ebbe belementek, s megbíznak bennem, s mire majd kiderül az igazság, késő lesz, el kell majd fogadniuk. De addig kérem a titoktartását. Megbízhatom önben?
Ügyesen beszélt. Hittem is, meg nem is a meséjét, de úgy csűrte-csavarta a szavait, hogy minden megígértem. Az ember, egy magányos férfi amúgy is mindent megígér egy ilyen nőnek, akit egy elvarázsolt kápolna lépcsején pillantott meg, aztán feltűnik az életében, a környék legjobb tanítójának nevezi és tanulni akar tőle. Valószínűleg azt is elhittem volna, ha azt mondja, hogy vámpír és a véremet akarja szép lassan kiszívni, holott nem hiszek, pontosabban akkor még nem hittem a vámpírokban, felvilágosult, művelt embernek tartottam magam (ma is annak tartom, csak tudom, hogy felvilágosultság és műveltség nem zárja ki a vámpírok létezését, akik között szintén vannak felvilágosult és művelt példányok, ahogy félműveltek és egészen műveletlenek is vannak, hogy ne mondjam, egészen bunkók, akik különböző babonákban hisznek az emberekkel kapcsolatban, például olyan gyerekmesékben, hogy minden ember jó és minden vámpír rossz, mígnem aztán egyszer karóval a szívükben ébrednek, pontosabban nem ébrednek fel), elhittem volna, és önszántamból tartom oda neki a nyakamat. Akkor még nem tudtam, hogy az egész családjáról szóló történet csak arra való, hogy eloszlassa a gyanúmat, hiszen magányos fiatal nők nem szoktak csak úgy segédtanítónak tanulni, s hogy valójában nincsen családja, miként egyetlen vámpírnak sincs, egyedül él, pontosabban élősködőként azon a gazdatesten, amelyet kiválaszt magának, s most én lettem ez a gazdatest. Nem tudtam, de még egyszer mondom, talán ha tudom is azt válaszoltam volna: „Itt vagyok! Gyere, élősködj rajtam!!!’
Mindent megígértem neki, s megegyeztünk, hogy másnap már jön is reggel, végignézi a tanítást, s délután mindent szépen megbeszélünk. Őszintén szólva alig vártam a másnapot, vártam azt is, hogy megmutathassam neki magamat órák közben, bár már évek óta nem készültem délutánonként a másnapi tananyagra, ezen a délutánon mindent végiggondoltam, könyveimet átböngésztem, hogy igazán gördülékenyen menjen minden, lenyűgözzem majd Annát. Úgy készültem, mint egy színész a premierre, délután hajat vágattam a városi borbélynál, este még meg is fürödtem, amit pedig vasárnaponként szoktam, de most tiszta akartam lenni, fölkészült, lenyűgöző. Holott egy vérszívót nem nyűgöz le más, mint a friss vér és a friss hús szaga, s én az voltam, friss vér, friss hús, édes kis vérszívóm már le volt nyűgözve, már ha lenyűgözöttségnek nevezzük, ha egy vérszívó friss vért kíván. Felőle korpás, lenőtt hajjal, átható testszaggal, felkészületlenül is mehettem volna másnap az iskolába, úgysem látott volna belőlem mást, mint az új gazdatestet. Hát én az voltam, kikent-kifent, tudálékos gazdatest, amely azt képzelte magáról, hogy ellenállhatatlan hím, aki most majd leigázza a sors által elé vetett nőstényt. Nos, leigáztam, hogy aztán megtudjam, valójában én igáztattam le. De amikor megtudtam, egyáltalán nem volt ellenemre, hosszú-hosszú ideig nem volt, egészen a végkifejletig nem. Akkor pedig már késő volt. No, de ott még nem tartunk. Addig még sok mindent el kell mesélnem, s messze még a hajnal, Bart, a hóhér minden bizonnyal hortyog még a vackán.
