A negyvenéves férfi

17.

Aztán mégis elmentem. Száz Lasarral sem tudtak volna visszatartani. Hát még azzal az eggyel, aki a legjobb barátom volt, de ahhoz nem volt elég jó, hogy hallgassak rá. Ahhoz senki és semmi nem lett volna elég jó. Elmentem, hogy visszahozzam a feleségemet, a boszorkányt, akit elvitt Martin, a bíró, és akit fogva tartottak Christian, a poroszlókapitány poroszlói. Ott volt a feleségem, Martin házában, vasra verve a pincében, mert nem akart Martiné lenni, csak az enyém akart lenni, vissza akart jönni hozzám, és hiába volt boszorkány, ahhoz nem volt eléggé boszorkány, hogy a láncokat lerúgja a lábáról. Elindultam hát, hogy én verjem le a láncait és visszahozzam.

            Egyedül mentem, nem vittem senkit, Lasart sem, volt elég gondom nélküle is. Bár akkor nem éreztem gondot. Súlytalannak éreztem magam, akit visz az indulata, súlytalannak, de egyben iszonyatosan erősnek. Akit indulat fűt, nincs szüksége senkire, semmire, fegyverre sem, eszembe se jutott fegyvert vinni, nem is lett volna milyet, nem volt semmi fegyverem, amit leakaszthattam volna a falról, és Franshoz, a kovácshoz sem mentem el kardért, amúgy sem tudtam volna, hogy kell forgatni. Nem is tudom, mit gondoltam, amikor elindultam puszta kézzel a feleségemért, egyedül Christian poroszlói ellen, leginkább nem gondoltam semmit, csak azt, hogy vissza kell szereznem az asszonyt.

            Nem volt egyetlen poroszló sem. Martin hatalmas háza olyan volt, mint egy elvarázsolt kastély, amit annyira elvarázsoltak, hogy még a szellemek is eltűntek belőle. Se szellem, se poroszló, se Martin. Keresztül-kasul bejártam a házat, amit jól ismertem, hiszen hónapokat dolgoztam Martinnak, és nem találtam benne senkit. Mentem egyik teremből a másikba, majd a kisebb szobákat, kamrákat is végigjártam, s nem találtam senkit, poroszlót se, nagyhasút se, boszorkányt se. A feleségemet sem találtam, holott érte mentem. Aztán bevillant, hogy hiába is keresem a lakóhelyiségekben, hiszen lent van a pincében, rabláncon. Igaz, ez teljesen kiment a fejemből! Elindultam hát a pincelépcsőn lefelé.

            Nagy volt a pince. Az egész hatalmas ház alagsorát behálózta, mint egy hatalmas labirintus. Bolyongtam a penészes falak között, és kerestem a börtönként szolgáló cellákat, ahol a feleségem mellett nyilván másokat is őriz Martin, régi ellenségeit, évtizedek óta sínylődő szerencsétleneket. Egy füst alatt őket is kiszabadítom, gondoltam, szabadcsapatot szervezek belőlük, bevesszük magunkat a város környéki erdőkbe, és onnét tartjuk bizonytalanságban Martint és a szegényeket sarcoló zsoldosseregét. A szegények gyámolítói leszünk, az igazság bajnokai, ott fogunk élni, én, az írástudó, aki immár fegyverforgatóvá lettem, feleségem, a boszorkány és hű társaink. Erre gondoltam, amint a pincében bolyongtam. Ám egyetlen kiszabadítandó rabot sem találtam, s nem találtam a feleségemet sem, lógó orral kullogtam vissza a földszintre.

            Ahogy fölértem, beleütköztem asszonyomba. Egy halom mosott ruhával az ölében jött szembe, és két szolgálóval a nyomában, akik hasonló terhet cipeltek. Nyilván nagymosást tartottak. „Hát te?”, nézett nagyot a boszorkány, amikor meglátott. „Hát én!”, válaszoltam büszkén, és kihúztam magam, „Eljöttem, hogy kiszabadítsalak!” „Hogy mit csinálj?!”, nyitotta még nagyobbra a szemeit a feleségem, „Honnét akarsz engem kiszabadítani?” „A Gonosz karmai közül”, mondtam határozottan. A boszorkány úgy nézett rám, mintha két fejem nőtt volna, s mindkettő, egymás szavába vágva, folyamatosan beszélne. „Édesem…”, mondta, majd a szolgálólányok felé fordult, a kezükbe nyomta a nála lévő ruhákat, és elküldte őket. Aztán újra rám nézett, valami mélységes szomorúsággal a szemében, és így szólt: „Gyere, ülj le egy kicsit”, és egy párnás székhez vezetett.