19.
Kinek-kinek megvan a maga rögeszméje. Martin például istennek hiszi magát, holott még csak ördög sem. János atya, a papunk pedig Isten szolgájának, pedig Isten nincs, vagy ha van, nem tart szolgákat. De ezt nem mondom meg János atyának, mert még kiközösít a végén, és különben is tisztelem, mert a saját rögeszméje alapján, ami nem más, mint a hite, jót akar, még ha kissé erőszakosan is. Neki legalább van hite, nekem viszont az sincs, ő még mindig jobban áll az örök perben, mely test és lélek között folyik, amióta világ a világ.
Az én rögeszmém a feleségem, a második. (Ez is hit a maga módján, de az örök perben nem segít.) Az elsőn talán már túl vagyok, bár édes kis vérszívóm gyakran vetette szememre (ó, az ő szemrehányásai, azok voltak csak földrengésszerűek – már ahogy egy vérszívóhoz illik), hogy még mindig fog rajtam a boszorkány igézete. Talán így is van, nem tudom. Annyit tudok, hogy amikor följöttem a kútból, s végre, száz világtalan nap és száz éj után, megpillantottam a napvilágot, nem a boszorkánytincset láttam már, ami mindaddig a szemem előtt lebegett, hanem a város környéki erdőt. Kiálltam a házam elé, körbehordoztam a tekintetemet, s a fákat láttam, melyeket már nem borított hó, állatokat láttam, őzet s őzgidát, és a szelet, mely a fákat mozgatta. Igen, láttam a szelet, ami mindaddig, száz napon át, nem volt sehol. Mozdulatlan volt a világ, de most föltámadt a szél, s hangja élni hívott.
Hiszem, hogy túl vagyok első asszonyomon, a boszorkányon, de tudom, hogy nem vagyok, nem lehetek túl a másodikon. A boszorkánytincs kihullik, mint minden más földi haj, a vámpír csókja örök. S örök hitem is, hogy asszonyom vérszívó. Vérszívó nincs, tudom jól, én tudom a legjobban, egyedüli valódi írástudó a városban – de ahogy János atya hite megteremti Istent, úgy az én hitem édes kis vérszívómat.
