KERTÉSZ IMRE:
Vallomás egy polgárról
– jegyzetek Márai Sándorról -
A 20. század európai diktatúrái új szellemi létformát teremtettek. Az író, aki a korszellem eszméin merengett, vagy kávéházakban, klubokban, irodalmi szalonokban vitatta azokat, egyszerre arra riadt, hogy ezek az eszmék államideológiákká züllöttek, a vitapartnerek helyén a totalitárius állam titkosrendõrei ülnek, s nem vita folyik immár, hanem kihallgatás. S a szabadság rohamosan zsugorodó szigetein, mint az utolsó napsütötte foltokon a fagy beállta elõtt, megjelentek az emigráns írók.
Korunkban az emigráció a puszta életben maradás kérdésébõl villámgyorsan vált szellemi és etikai kérdéssé. Egy totalitárius állam akkor is ráütötte szégyenbélyegét alattvalójára, ha különben tartózkodott a nyilvános élettõl, ha a névtelenség védelmében próbálta megõrizni integráns emberségét. A totalitárius államnak ugyanis éppen az a lényege, hogy totális, így szakadatlan szembefordulásra vagy azonosulásra kényszerít: a gondolkodást totálisan kisajátítja, váratlan katasztrófák módján kizökkent a személyes létezésbõl és rémálomszerû alternatívákat tár elénk, melyek közt választani kényszerít. Így maga a személy is belép a rémálomba, és õ maga is lidérccé változik, álomszerû cselekvéseket hajt végre, amelyekért normális körülmények közt nem vállal - s gyakran nem is érez - személyes felelõsséget. A náci totalitarizmus dinamikájában az áldozat jól mûködõ alkatrészévé vált a saját megsemmisítésére létrehozott gépezetnek; alighanem ez a legszélsõségesebb, egyszersmind a leglealacsonyítóbb tapasztalat, amelyre eddigi történelme során az ember szert tett.
"Ha itt maradok... Elkezdõdik számomra is az agymosásnak az a titokzatos technikája, ami veszedelmesebb, mint a börtönökben, kínzókamrákban alkalmazott vegyi, fizikai eszközökkel végrehajtott tudatmegsemmisítés: kényszerítenek, hogy öntudatosan semmisítsem meg magamban a tiltakozó "én"-t. [...] Elkövetkezik a pillanat, amikor [az, akit így megcéloznak] már nemcsak közönyös, halálosan fáradt, reménytelenül hitetlen - eljön a pillanat, amikor már hisz abban, hogy mindez így van rendjén. [...] Akkor megmagyarázza önmagának, hogy a "nép" érdekében mond le a személyes szabadságról, a "nemzet" érdekében él kényelmes kivételezett újosztály-életet. [...] Számomra ez volt a pillanat, amikor megértettem, hogy el kell menni Magyarországról: föltétlenül, alku nélkül, a visszatérés reménye nélkül, de elmenni innen."
A leszámolás, az önvizsgálat és az emlékezés nagy regényében: a Föld, föld!...-ben írja e sorokat Márai Sándor, felidézve az 1948-as Budapestet, s az elhatározás súlyos hónapjait. Pontosan tudja, mit választ. "Megtanultam a leckét, és tudtam, hogy Európában mintegy hetven nyelven beszélnek, és ezeknek a nyelveknek a kilencvenöt százaléka indogermán eredetû. A maradék öt százalékhoz tartozott anyanyelvem, az urál-altaji eredetû magyar. [...] Örökké csak megtûrt, eltûrt, befogadott idegen leszek itt." 1947-ben Nyugat-Európában jár, Zürichben, Párizsban, Rómában. Alaposan körülnéz, majd - még egyszer, utoljára - hazatér, "a magyar nyelvbe" - mint írja. "Mi várt itt, "Nyugaton", ha künn maradok? [...] Engem, a peremeurópait mi húzott, mi kötött ide? [...] Talán a közös bûnök emléke: a tudat, hogy mind bûnösök vagyunk, európaiak, nyugatiak és keletiek - mert itt éltünk és tûrtük, engedtük, hogy minden odajusson, ahová jutott. [...] Bûnösök vagyunk, mert európaiak vagyunk, és eltûrtük, hogy az európai ember tudatában megsemmisüljön a "humanizmus". [...] Mert mindig volt erõszak és irgalom, hõsiesség és gyávaság, kegyetlenség és türelem... De a hazugság soha nem volt olyan történelemcsináló erõ, mint ezekben [a két világháború közötti] években."
Azért idézzük, és fogjuk a továbbiakban is minél többet idézni Márait, hogy világosan lássuk: nem menekültként érkezik Nyugatra, hanem európai íróként, aki, hogy így mondjuk, bejelenti jogát a bûnrészesség vállalására mindazokban a vétkekben, amelyeket a szellem emberei Európában a szellem ellen elkövettek. Különös ember: ahelyett, hogy a kommunista uralom áldozataként a saját sorsán siránkozna, bûnhõdni akar és tanúságot tenni az emberi állapot végzetes romlásáról. De nem éri be a vádirattal, maga is tönkre akar menni, akárcsak Jean-Baptiste Clamence, a vezeklõ bíró, Camus A bukás címû regényében.
Engem mindig is az egzisztenciális komolyság érdekelt, ahogyan Márai a saját sorsával fizet az összeomlásért. Az egyre szaporodó Márai-kommentár ugyanis túl egyszerû esetnek tünteti fel az író emigrációba vonulását ahhoz, hogy ennek az elhatározásnak a jelentõségét - és a jelentését - komolyabban is szemügyre vennék. Magától értetõdõ személyes döntésnek tekintik: Márai olyan egyéniség volt, aki nem szerette a diktatúrát, nem tûrte, hogy akár az írásaiban, akár a hallgatásában korlátozzák, hogy megfosszák mozgási szabadságától, eltiltsák az utazástól. No igen, de azok az írók, akik itt maradtak, talán szerették mindezt? És megint más írók döntésének, akik úgyszintén eltávoztak innen, miért nem szentelünk ugyanakkora figyelmet? Nos, azért nem, mert Márainak az országból való távozása messze túlmutat a személyes döntésen: az õ emigrálása demonstratív vállalkozás volt, és egyedülálló tragikuma abban rejlik, hogy ez a vállalkozás - éppen mint demonstráció és reprezentáció - a kor történelmi színpadán elbukott.
Az a Márai, akirõl itt beszélünk, nem A gyertyák csonkig égnek, hanem az Egy polgár vallomásai, a Föld, föld!... és az 1943-tól vezetett Naplók írója. Valamint az olyan esszéké, mint a Röpirat a nemzetnevelés ügyében (1942), a Napnyugati õrjárat (1936), az Európa elrablása (1947). A gyertyák csonkig égnek címû regényének sikere kapcsán a német kritika, talán meggondolatlanságból, talán tájékozatlanságból, Joseph Rothtal hozza összefüggésbe õt. Ez mindenesetre alapos tévedés. Márait semmiféle nosztalgia nem fûzte a Monarchiához: jelképesen szólva, több köze van Lübeckhez, mint Bécshez. Az évszázaddal együtt, 1900-ban született, egy észak-magyarországi kisvárosban, Kassán, amelyet az elsõ világháború után az országtól elcsatoltak. A család õsei szász betelepültek, apját, a kassai patríciust még Grosschmidnek hívták, ügyvéd volt és szenátor. Márai is elmondhatta volna, amit Paul Celan mondott Czernowitzról: "es war eine Gegend, in der Menschen und Bücher lebten". *
Azt akarjuk tehát mondani, hogy Márai társadalmi legitimitása megkérdõjelezhetetlen volt, s földönfutóvá az tette õt, hogy a hatalom vált illegitimmé Magyarországon. Nem zsidó értelmiségi volt, de polgár, s ez a helyzet már a két világháború közti Magyarországon is problématikus helyzet volt. Különös, traumatizált, a modernizáció elõl elszigetelt hely volt ez, ahol 1920-ban antikommunista, antiliberális, antiszemita kurzus indult, és az oktatási intézményeknél bevezették a "numerus clausus"-t. Arthur Koestler, aki a 30-as évek elején átutazott az országon, így írja le: "A háború utáni Magyarország hétmilliós törpeállam lett, s lakosainak nagy része félig írástudatlan paraszt. Ausztriához hasonlóan folyamatos gazdasági nehézségekkel s idõnként mély válságokkal küszködött, de Ausztriától eltérõen nem voltak a közös nyelvbõl származó kapcsolatai nagyobb szomszédainak kultúrájával; a magyarság etnikai zárvány Európa közepén." Ekkor jelennek meg az országban a politikai próféták, a népi írómozgalom, a fajvédõk, a harmadik utas populisták, a nagy költõ, Ady Endre szavával: a "ködevõk".
Magyarország egyik szerencsétlensége, hogy közép- és kisnemessége átaludta a történelmi pillanatot, amikor modernizáló polgársággá kellett volna átalakulnia. Így azután itt a politikai hatalom is, a tõkével rendelkezõ polgárság is mindig "idegen test" volt, a "nép" ellensége, a magyarságot sanyargató és az "országot gyarmatosító zsidó kapitalizmus". Végeredményben azonban - s mindmáig! - a hatalomért folyik a harc, a nomenklatúra létrehozásáért, az államilag védett és finanszírozott "nemzeti" irodalomért, mûvészetért, amelybõl, akárcsak egy rossz kollégiumból, a "kozmopolitákat", a "nemzetidegen" tehetségeket egyszerûen kicsapják. Messze innen, San Diegóban, a nyolcvanöt éves Márai még egyszer visszatekint rájuk: "...úgy képzelték 45-ben, ha nemzetiszínû gatyában felsorakoznak a kommunisták mögött, nem kell más, csak megvárni, amíg a kommunisták elvégzik a piszkos munkát - elveszik a birtokot, a bankot, a zsidó és grófi vagyont - és akkor õk, kézdörzsölve, elõlépnek és átveszik a készet. [...] A népi irodalom mûkedvelõi kiadják államköltségen mûveiket, és minden nemzeti lesz és paraszt. A kommunisták tudták ezt, egy ideig használták a nemzeti parasztokat, majd valamennyiüket bedugták a zsákba. [...] Ha úgy fordulna, hogy ezek a nemzeti parasztok még egyszer szóhoz jutnak az országban, ez a magyarság egyik tragédiája lenne. A kommunisták csak végrehajtják azt, amit a szûrös gatyás jobboldaliak tervelnek. [...] A kommunizmus tragédia, de az igazi ellenfél mindig a "nemzeti" jelmezbe öltöztetett, képmutató, kapzsi jobboldal." (Napló, 1984-1989.)
Amikor tehát Márai 1934-ben kiadja az Egy polgár vallomásait, már a könyve címében is, ha nem is provokatív, de mindenhogyan demonstratív. Mit "vall meg" ebben az önéletrajzi könyvében a szerzõ? Nem holmi kisszerû, fülledt titkokat. Azt vallja meg, hogy polgárnak született, városlakónak, európainak; hogy kitart a polgári eszmények mellett, hogy viseli a polgári felelõsségtudatot a földrészért és sorsáért, ahol ez az emberfajta megszületett és alkotott: Európáért; hogy, mint írja: "polgárnak lenni: hivatás". Mást is megvall még, azt, hogy hivatástudata, európaisága illúziótlan. "Aki ma ír, mintha csak tanúságot akarna tenni egy késõbbi kor számára, [...] tanúságot arról, hogy a század, amelyben születtünk, valamikor az értelem diadalát hirdette, [...] s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát."
A csorda halálvágya... Szerfelett empatikus észrevétel 1934-ben. Az író néha leír mondatokat, amelyeknek inkább csak a zenei hullámverését élvezi, holott a végzetét vázolja fel velük. Egyelõre az ország egyik legsikeresebb, legtekintélyesebb írója. Titkon talán enged a kor elszánt vakságának, talán õ is tesz egy-két tánclépést a halálvágy farsangjában, amelybõl azután Európa mindmáig tartó keserû szájízzel ébred. Igaz, egy esszéjében a háborút "a legnagyobb szerencsétlenségnek" nevezi, de úgy tûnik, egy ideig mégis azt gondolja, hogy ez a szerencsétlenség részben mérsékelhetõ. Talán ezért nem lép ki az általános discours-ból, a kontextusból, amelyet mindamellett Magyarország háborús szerepvállalása határoz meg. Sõt, az említett esszében - Röpirat a nemzetnevelés ügyében, 1942 - már a háború utáni feladatokkal foglalkozik. "Aki szerepet vállal a világban - írja itt -, búcsúzzon el sok mindentõl, ami tetszetõs káprázat, a nemzeti önérzetnek hízelgõ pátosz és öncsalás. A magyarságnak meg kell vizsgálnia igazi helyét a népek között."
Erre azért sokan felhördülnek. A magyar kontextusban aligha akadhat ingerlõbb kihívás, mint az ilyen szavak: nemzeti öncsalás vagy az ország igazi helyzetének felmérése. Aki ezzel megpróbálkozott, tabukat sértett, és sért meg mind a mai napig; annak vagy külföldre kellett emigrálnia, mint Márainak, vagy belsõ emigrációba vonulnia, sõt börtönbüntetést elszenvednie, akárcsak Bibó Istvánnak, vagy eltûnnie, mint Hamvas Bélának. Ami Márai Sándort illeti, az õ élete nagy cezúráját Magyarországnak az 1944. március 19-én bekövetkezett náci-német megszállása okozta. Az ország és a saját helyzetének felmérését pedig titokban, 1943-ban megkezdett Naplóiban végzi el. "Ki tudja elmondani, milyen szûrõkön csergedezett el minden mondanivaló, amelynek tartalma az igazság volt? - írja 1944-es Naplójában. - Huszonöt éven át - nemzeti, társadalmi, erkölcsi vonatkozásban! - mind csak félmondatokat írtunk le; a mondat másik fele benne maradt a töltõtollban s az írók idegrendszerében. Az a finom szellemi rémuralom, mely nem dolgozott bitófával és bikacsökkel, csak címergyûrûs hivatalnokok kézlegyintésével, szemvillanásával vezényelte negyedszázadon át a magyar szellem hangversenyét! Ki tud errõl?..." Majd, valamivel lejjebb: "Milyen hálátlan szerep lesz mindazok szerepe, akiknek fel kell számolni a Nemzet, a Kereszténység, a Haza meghamisított eszményeit! Sajnálom õket." De nincs kit sajnálni; ezeket az eszményeket a kommunista szocializmus részben tovább hamisította, részben eltiporta, s ma, a rendszerváltás tizedik esztendejében újra itt kísértenek közöttünk, hamisítatlan hamisságukban.
Azt akarjuk érzékeltetni, hogy Márai emigrációja már otthon, már a háború alatt elkezdõdött, s akkor kezdõdött el, amikor, felelõs polgár módján, Magyarországnak a háborús katasztrófából való kiútján, az ország lelkének és szellemének újjáépítésén kezdett gondolkodni. Ki akarta ezt? Az új megszállókat - az oroszokat - s hazai pribékjeiket kizárólag a hatalom érdekelte; a volt náci kollaboránsokat a beilleszkedés, az új megszállókkal való kollaboráció, vagy a menekülés a rablott zsidóvagyonnal; a koncentrációs táborokból hazaszivárgó maradék zsidóságot a gyász, egy részüket a bosszú, más részüket a kivándorlás; a lakosság legnagyobb részét pedig semmi, csak a túlélés, a felejtés, a megélhetés pillanatnyi gondjai, a gyors alkalmazkodás. A nagy leszámolásra, ami nélkül semmi új nem kezdõdhet el, már nem kerülhet sor: a szellem megtisztulása helyett nemsokára a titkosrendõrség gyilkos tisztogatása kezdõdik el. Márai döbbenten néz körül: "Az én helyzetem a magyar szellemi világban ma sakk-matt - írja 1947-ben. - [...] Bal felé nincs mit keresnem, mert osztályomból kilépni egyértelmû az erkölcsi öngyilkossággal: én csak belülrõl tudom bírálni ezt az osztályt, minden más árulás lenne. Jobb felé egyetlen lépést sem tehetek, mert lélegzettel sem vagyok hajlandó támogatni a tisztességesebb jobboldal mögött is fütykössel és rohamkéssel ólálkodó fasizmust. Egyedül kell maradnom, teljesen egyedül, munkámmal, amely már csak nagyon kevesek számára jelent valamit, s ennek a helyzetnek minden társadalmi és egzisztenciális következményeivel."
Tudjuk, hogy 1917 és 1989 között számos európai író volt kénytelen leírni hasonló sorokat. Mégis, kevesen maradtak annyira egyedül, mint Márai. Egy 1935-ös fényképen Márai Sándor kezet fog az éppen Budapesten tartózkodó Thomas Mann-nal. Az utolsó két európai írót látjuk ezen a képen, aki önmagát deklaráltan polgárnak tekinti, s aki polgári hivatástudatból hagyta el árulóvá züllött osztályát, katasztrófába süllyedt nemzetét. De elmondhatta-e Márai is, amit Thomas Mann állítólag elmondott, mindenesetre elmondhatott volna: "a német kultúra ott van, ahol én vagyok"? Hol volt a magyar kultúra? Létezett, létezhetett-e még egyáltalán? "Lehet-e visszhang nélkül írni? - jegyzi fel 1953-as Naplójában Márai, New Yorkban. - Bezárva egy nyelvbe, amely mintha már nem is lenne eleven nyelv? Voltak korok, amikor az írók, a barbárság közepette, így írtak. De ezek az írók reméltek valamit: egy új mûveltséget, amely egy napon megszólaltatja, a síron túl, amit a süket visszhangtalanságba írtak. Ma éppen ezt nem lehet remélni - legalábbis nem emberszabású távlatokban."
Ha Márai emigrálása demonstratív vállalkozás volt - mint ahogy az volt a Thomas Manné is -, akkor, semmi kétség, Márainak kellett a radikálisabb utat megjárnia. Már Föld, föld!... címû regényében is megírja, hogy a magyar polgárság életvitelében, egész létezésében volt valami "karikatúraszerû", s hogy ez a karikatúraszerûség az õ írói egzisztenciájába is menthetetlenül beszivárgott. A magyar polgárság sohasem tudta betölteni modernizáló, mérséklõ és civilizáló funkcióját, ami az országot a polgári demokráciának legalább valamilyen kísérletéhez elvezette volna (hacsak 1945 és 1948 között nem). Így aztán, noha a nemzetnevelésrõl értekezett, Márai távozása mégsem váltotta ki a nemzet csöndes szégyenét, a jóvátehetetlen hiány fölötti megdöbbenését, a felismerést, hogy személyében az országnevelõ nagy szellem hagyta el az országot. Távozását magánüggyé fokozták le, menekülésnek minõsítették, és negyven esztendeig Magyarországon a nevét is alig írták le. S talán ma, amikor mûve összkiadásokat ér meg, s némelykor azok magasztalják, akik elfelejteni segítettek, sõt esetleg leszólták, rágalmazták: ma sem látják világosan, hogy Márai Sándor sorsában a soha el nem következett polgári Magyarország reprezentációja bukott el.
Õ maga azonban tudta, s ez a tudás lassanként megszabadította minden kötöttségétõl, a kisszerû "magyar sorstól". 1984-1989-es utolsó Naplója az én számomra talán a kor legnagyobb emberi és irodalmi dokumentuma - ha ugyan irodalomnak tekinthetõk még a legegyszerûbb szavak, amelyekben egy öregember a végsõ magányról, a felesége és a fia haláláról, néhány olvasmányról, egy revolver megvásárlásáról, majd az öngyilkossága elõkészületeirõl számol be. San Diegóban él ekkor, félvakon, magányosan, szabadon és bölcsen, akár az öreg Oidipusz Kolónoszban. 86-ik születésnapján sokszor, soká cseng a telefon: "Nem veszem fel a kagylót - írja. - Van valami tapintatlanság benne, ha valaki tovább él, mint illik." Metszõ tisztánlátását mindvégig megõrzi, nem adja meg magát az obligát vigaszoknak, vallásnak, önsajnálatnak, önfelmagasztalásnak, de még a siker csábításának sem, amivel megkísértik: 1989-ben "haza" hívják. "Teljes, "feltétel nélküli" fegyverletétel részükrõl, mindent kiadnak, könyvet, cikket, mindent, az "életmûvet". [...] Nem adok engedélyt semmiféle ottani kiadásra, amíg az orosz megszálló sereg ott van." 89 éves, és nem alkuszik. Habár, hitem szerint, az orosz hadseregtõl függetlenül, jól tudja, hogy neki már nincs hová "hazamennie". Az ars moriendi érdekli: "Nem szabad siettetni, de nem szabad lekésni sem a "jó halált"." Az utolsóelõtti följegyzés: "Ma nagyon hiányzott L. [a felesége] testének nemessége és elõkelõsége. Mosolya. Hangja." Az utolsó mondat, 1989. január 15-én: "...Itt az ideje." S elsüti a revolvert.
Nem szeretném így befejezni. El kell mondanom még valamit, amit Márai Naplóinak olvasásakor tudtam meg, s amit aztán a magam Gályanaplójába is feljegyeztem:
Márai Naplója, az 1944-es oldalak: "Július harmadikán reggel fél tízkor kezdõdik a légitámadás, mely minden eddigi közt a legkomolyabb" - erre a légitámadásra pontosan emlékszem. Ez a fél tíz órai reggel nekem, a gettóvá alakított budakalászi téglagyárban (talán a szakadatlan éhségem miatt) már jó délnek tûnt. Néhányan felmásztunk egy kis halomra a kerítés mentén, a kis földkupac viszonylagos magaslati pontjáról néztük, hogy a távolban mi történik. Ez történt, ahogyan Márai leírta: "Az ég valóban olyan most, akár egy jégpálya, melyet a korcsolyák éle telekarcolt szeszélyes vonalakkal, vagy egy tükör, amelyre részeg kezek gyémánttal görbe vonalakat rajzoltak. Nagy magasságban néha megcsillan néhány tucat ezüstszárnyú, pillangó nagyságú gép a napsütésben. Két óra hosszat zúgnak a gépek... Aki bemegy most Pestre: mintha égõ házba rohanna be" stb. Márai Leányfaluból a helyiérdekû vasúton, a HÉV-en jön be a városba: "Útközben a budakalászi téglagyár mellett megy el a vonat. Hétezer Pest környéki zsidó várja itt, a téglaszárító pajták közt, hogy deportálják õket. A töltésen katonák állanak, gépfegyverekkel." - Nem tudom, miért fog el utólag is valami ugrásszerû, hálás öröm, hogy Márai Sándor látott engem. Õ negyvennégy éves volt, én tizennégy. Látta a sárga csillagos gyereket a téglaszárító pajták közt; s tudta, amit ez a gyerek akkor nem tudott, hogy hamarosan elviszik Auschwitzba. Mindezt - hiszen mi egyebet tehet egy író? - leírta Naplójában (s ez a Napló mellesleg a korszak legtisztább, legátfogóbb és legfontosabb szellemi lenyomata). Mit jelent mindez? Nehéz megfejteni, akár egy különös csillagállást. Mégis, határozottan érzek benne valami mélységes, mindkettõnktõl függetlenné váló értelmet, ami lassan terjedõ körben halkan szétsugárzik, akár az általános lármában rendkívül nehezen kivehetõ, de azért létezõ és kitörölhetetlen rádióhullám az éterben.
A Die Welt címû berlini napilap számára írott cikk eredeti változata
* "Olyan hely volt, ahol emberek éltek, meg könyvek."
