Bolognai emlék
Bolognába vasárnap este érkeztünk. November volt, köd volt, nyirkos hideg volt, s mégis mindennel együtt Itália volt, Bologna volt. A szállásunktól néhány lépésre a Basilica di Santo Stefano. A három templomból és kolostorból egybeépített bazilika, melynek legősibb része az V. századból való, de a legújabb is a XIII. századból.
Egyik templomrészből a másikba bolyongtunk át, románkori szoborfejek meredtek ránk, tekintetükben a megkövült idővel, gótikus ívek alatt haladtunk el, melyek a helyenkénti megvilágításból úgy tűntek elő, mintha az évszázadok mélyének sötétjéből kandikálnának felénk. A három templom közti udvaron hatalmas márványtál emelkedett, egy longobárd király ajándéka, a néphit szerint az edény, melyben Pilátus mosta kezeit. És bárhova léptünk is, bármely terembe tértünk, mindent áthatott egy nem túl hangos, ám annál intenzívebb énekszó, a vasárnap esti litániáé, mely az egyik eldugott kápolnából szűrődött elő.
Az egészben volt valami mélységes misztikum, melynek hatására az emberben felvetődött a kérdés, ami nem is kérdés volt, inkább egy bizonytalanságában is bizonyos állítás lehetősége. E mögött a misztikum mögött, ami egyszerre az építészeti csoda, a halk, mégis átható énekszó és a vasárnap esti templombelső, mely a sötétséget apró részletekre szabdaló helyi megvilágításban tárul fel – e mögött a misztikum mögött tényleg van valami? Vagy pusztán az ember alkotása és a természeti jelenségek összjátéka az egész?
Másnap reggel visszamenve, nappali fényben konstatálhattuk: a misztikum az ember képzeletének műve. Ha van valami, független a misztikumtól, a vasárnap esti homálytól, sőt magától a nappali fénytől.
