2.
A festő nem szerette a dzsesszt. Nem szerette a dob hektikus zakatolását, amit ritmusnak neveztek, nem szerette a nagybőgők dünnyögését, nem szerette a zongorák köhögését, a trombiták nyihogását, és nem szerette a szaxofon fújtatását, lihegését, harákolását. Nem szerette a dzsesszt, mert olyan volt számára, mintha egy beteg ember minden testi-lelki nyomorúságát elvont módon akarnák visszaadni. A festő nem szerette az elvont dolgokat. A festészetben sem szerette az absztrakciót, ő a konkrét világot szerette, egy világot, melyben jól felismerhető tárgyak vannak, amelyeket ő helyez el benne, az ő tárgyait, az ő világában. A festő a valóságot festette, egy olyan valóságot, mely sosem létezett, csak miután ő megfestette a képein. De úgy festette meg, hogy a valóság nézzen vissza a vászonról. A dzsesszben viszont valótlanságot érzett, valamit, ami zenei nyelvre fordítja a világ egy olyan oldalát, amelyet ő nem ismer, és nem is akar megismerni.
Ezt a történetet azonban csak dzsesszzenei aláfestéssel tudta elképzelni. Elképzelni, és talán megfesteni. Már ha lehet festeni a zenét. De persze mért ne lehetne. Mindent lehet festeni, csak valóságot kell teremteni belőle a vásznon. A festő, amikor fákat, hegyeket, gyárakat, országutakat, embereket festett, vagy bármi mást, ami a világ részét képezte, valójában érzéseket, gondolatokat, hangulatokat tárgyiasított, vagyis tulajdonképpen dallamokat. Ezek a dallamok konkrétak voltak és valóságosak, különböző emberi hangok szólaltatták meg őket, és szöveget is kapcsoltak hozzájuk. Szövegeket, amelyek annyi mindenről szóltak. Szóltak padokról, amelyeken egykor emberek ültek, akiknek lenyomata és története ottmaradt a padban, amely csak állt tovább magányosan egy parkban, s fürdött az éjszakai holdfényben. Szóltak országutakról, melyeken autó haladt el világító fényszóróval a sötétben, mely autóban ott utazott valaki, aki egyszer mesélt a festőnek egy történetet, s ez a történet dallam formájában elkísérte az autót, ahogy eltűnt a domb mögött, de a vásznon örökre ottmaradt. Szóltak a tájban magányosan elpihenő erőműről, mely a beavatatlan szemlélő számára nem volt több szürke betonmonstrumnál, de ahogy ő, a festő, nézte, nézte, s meglátta benne mindazt az elesettséget, azt a reménytelenséget, aminek a megvalósulása volt, hát egyszerre megszólalt egy dallam, és egy rekedt női hang, mely az egyedüllétről énekelt, az egyedüllétről, melynek sokféle árnyalat van, de domináns színe a szürke.
A festő képei énekhangon szóltak, s valamiféle könnyedebb, direktebb, sanzonszerű zenei aláfestéssel. De ezt a történetet nem hallotta, csak elvontabb zenei formában. Egy szaxofon mesélte ezt a történetet, talán altszaxofon, bár nem értett a szaxofonok fajtáihoz. Egy jelentéktelen hivatalnokkülsejű, szemüveges fickó fújta ezt a szaxofont, valami különösen éteri és melankolikus hangon, mintha mindent belepréselt volna abba a fémcsőbe, amiből a hangok jöttek, mindent, ami érzés formájában közvetíthető egy olyan történetről, amely van, tehát valóságos, de mégis valótlan, mert nem lehet elfogadni a megvalósulását. A festő először érezte azt művészi pályafutása során, hogy van egy történet, egy nagyon határozott dallammal, mely történetet s mely dallamot meg kell festenie, de nem azért, mert ezzel a történettel még lakályosabban akarja berendezni a világot, amelyet ecsettel és festékkel épít, hanem éppen ellenkezőleg, mintha ezzel a történettel valamit el akarna venni belőle. Nem akarna, hanem kellene. Nem lenne más választása, mint elvenni. Mert a művészet nem csak annyi, hogy építünk valamit megállás nélkül, mint egy családi házat, ami épül-szépül, rakódnak egymásra a téglák, nyílnak a tágas ablakok, melyekből aztán látszik az egész jól berendezett világ. Nem. A művészet az, hogy az ember egyszer rájön, nincs már pénz a burkolatra, a szigetelőanyagra, s ottmarad végül egy csupasz falú épület, mindazzal az indulattal, amely falai mögött felgyülemlett. Igen. Néha tudni kell nemcsak elhelyezni a megteremtett saját világban dolgokat, hanem el is venni a dolgokból valamennyit, ha már túlzsúfolttá válik az a világ. Ilyen volt ez a történet, amit a vékony hangú altszaxofon mesélt. Volt valami ebben a történetben, amitől eleinte úgy érezte, hogy kevesebbé válik az általa ábrázolt világ, de azt is megérezte, hogy talán ettől a kevesebbtől lesz majd egyszer több, csak tudnia kell elrendezni. A festő nem szerette ezt a történetet, ahogy a benne szóló dzsessz-szaxofont sem szerette, de rájött, hogy nem elég az, ha az ember, vagyis a művész szereti, amit ábrázolnia kell, hanem azt kell tudnia, hogy miért kell ábrázolnia olyat, amit nem szeret. Rájött, de ez még nem volt elég. Mert hiába szólt benne a magányos szaxofon, hiába hívta, csalogatta, nem tudta, hogy kell megfesteni egy olyan történetet, amit nem szeret az ember, de ábrázolnia kell.
