6.
A festő egy képet ígért nekik. Nekik, a barátainak, a férfinak és a nőnek. Akkor ígérte, amikor egyszer együtt voltak, egy vacsorán, náluk, a házaspárnál, a sok vacsora egyikén, már túl az étkezésen, amit szokásukhoz híven a férfi készített, túl az ételen, borospohárral a kézben, a sokadik borospohárral a kézben, már kissé elhomályosult látással, elhomályosult érzésekkel. Rájuk nézett ott azon az estén, nézte őket, valamit beszéltek is, aminek már nem volt túlzott jelentősége, ő pedig őket nézte, ahogy ültek egymás mellett az asztalnál, és hirtelen, a szó szoros értelmében meggondolatlanul, kimondta:
- Festek rólatok egy képet.
Nem volt más valóságalapja ennek az ötletnek, mint a szándék, ami önmagában semmi. A festő régóta tisztában volt vele, hogy az ilyen ötlet milyen szeszélyes. Mennyire semmire való. Főleg, ha kimondja az ember. Ha kimond valamit, ami csak szándék. Az ilyen ötletet nem szabad kimondani. Egy ötlet, ha igazán erős, kimondatlanul létezik csupán, valahol a tudatalatti és a tudat határán, a köztes tartományban, onnét kell az alkotóerőnek előbányásznia. Addig semmi, a semminél is kevesebb. A kimondás csak akkor tett, ha teremtés, de kevesen vannak, akik szóval teremtenek. Neki ecsettel kell. S ha kimondja, oda az egész. És ő kimondta.
Látta ezt a két embert, akiket szeretett, látta őket, és megfogalmazódott benne a dilettáns gondolat, hogy le akarja őket festeni. Nem kell, hanem akarja. S ahogy kimondta, rögtön tudta, hogy hibát követett el. Mert a barátai kapva kaptak az ötleten. „De jó!”, mondták, és fantáziálni kezdtek, persze viccesen, arról, hogy miként képzelik a képet. Viccesen, de a gondolattól érezhetően fellelkesülve. A festő rögtön megijedt. Másra terelte a szót. De már késő volt, valami elhangzott, mondattá lett egy felelőtlen gondolat.
Tudta, hogy nem tudja őket megfesteni. A képein voltak alakok, ilyen-olyan figurák, akiket innen-onnan merített, az emlékezet és a fantázia mélyrétegeiből, akiknek mindig volt valamiféle valóságos múltjuk, életből elcsent, fotóról ihletett, de a képen már saját valóságot kaptak. Emberekből alakok lettek, saját, csak a kompozíció valóságából merítkezőt. Ennek a két embernek viszont saját valóságot ígért, amit tudta, hogy nem teljesíthet. Még nem. Képpé kell válniuk benne ahhoz, hogy lefesthesse őket. Kell valami ahhoz, hogy lefesthesse őket. Egy látomás róluk. Mert az nem látomás, hogy ülnek az asztalnál és szeretik egymást, és szeretik őt is, a festőt. Ez szép, megható, baráti, de nem látomás. Tudta ezt a festő, és attól kezdve mélyen hallgatott az ígéretéről. A barátai azt hihették, elfelejtette, pedig ilyet nem lehet elfelejteni, hiába is próbálná az ember, a festő. Járt hozzájuk továbbra is, de senki sem hozta szóba az ígért képet. A barátai nem, mert diszkrétek voltak és jól neveltek, tudták, hogy bizonyos dolgokat nem szabad emlegetni. Ő pedig azért nem, mert szégyenkezve hallgatott róla. Beszélt inkább össze-vissza mindenféle aprócseprő semmiségekről, adomázott, filozofált, bármit, csak a festményről ne kelljen. Így telt el az idő.
Amikor nézte a fényképet a piros esernyővel és a tengerparti párral, mindig ez jutott eszébe. Meg az, hogy megvan a kompozíció. Végre megvan. Megvan, de minek. Vagy inkább kinek. Arra gondolt, hogy mindig így van. Az ember nem festhet, csak saját magának. Ha másnak fest, akkor is csak magának fest. Akkor is, ha megrendelésre, akkor is, ha ajándékba, akkor is, ha később egy szoba vagy egy galéria falán lóg. Akkor is az övé. A festőé. Erre gondolt, meg arra, hogy itt van ez a kép, ami már akkor is van, ha nem festi meg. Nem azért van, mert ott van a fotón, hanem azért van a fotón, mert van. Létezik. Létezik ez a kép a tengerparttal, a homokkal, a piros esernyővel és a két emberrel. Akik a barátai, de a képen két alak. Van ez a kép. Annak ellenére van, hogy megígérte nekik.
