9.
Máig sem érti igazán. Holott az arcukra van írva. Van valami az arcukon, ott a tengerparton, a piros esernyő mellett, ami árulkodó. De csak annyira, mint nagyítás után, egy fényképen, a háttérben egy fegyvert tartó kéz. Ami után azonban hiába keresi a fénykép készítője az áldozatot. Egy kép mindig másik valóságot mutat. A festő valahányszor azt a fényképet nézte, a tengerparttal, a párral, akik lehettek akár a barátai is, mindig tudta, hogy más valóságot néz. Amit ha megfestene, újabb valóságot teremtene belőle. Hiába volt előtte kísérteties pontossággal az a délután, amikor a kisvárosból elutaztak a tengerpartra. A vonat, az a játék szerelvény. A nő, amint egész úton neki mesélt. A nő szavai, amelyek egyszerre voltak érthetőek és értelmetlenek. Mint egy szép nő szavai. Aki a szépségétől sosem láthatja teljesen saját magát. Ez jutott akkor eszébe, ahogy hallgatta a nőt a tengerpart felé tartó vonatút alatt. Pontosan emlékezett rá, hogy arra gondolt, ez a nő nem látja saját magát. A férfi pedig, amint egész úton zenét hallgatott. Olyan volt, mint aki nem akar mást az egész világból, mint a zenét, amit hallgat. Talán a kelta keringőt, talán mást, de nem akar mást. Nem akarja Toscanát, nem akarja a vonatutat a toszkán dombvidéken, nem akarja a tengert, ami felé tartanak, noha ő találta ki a tengert, ő találta ki, hogy menjenek a tengerhez, mert látni akarja, olyan nincs, hogy ott vannak tőle egy köpésre, de nem nézik meg, mert csak látnivalókat néznek. A tenger nem látnivaló, a tenger néznivaló. Ezt mondta a férfi előző este. Menjenek el, nézzék meg. És erre egész úton ült és hallgatott, zenét hallgatott, de főként hallgatott, míg a nő hozzá, ő hozzá, a festőhöz beszélt. Ültek egymás mellett a vonat ülésén, egymás mellett, kilométeres távolságban. S aztán álltak a parton, egymás s az esernyő mellett, s mindkettőjükhöz annyival közelebb volt az ernyő, mint ők egymáshoz. Nézte a festő a fényképet, s arra gondolt, látta-e ő ezt akkor. Látta-e, észre akarta-e venni. Mit lát az ember, amikor néz. Látja-e, amit néz. Elmegy a tengerhez, mert akarja látni, de látja-e, amikor ott van. Fog egy ernyőt, ami ott hever a homokban, s tökéletes motívumnak tűnik, mert elválasztja a tengert a szárazföldtől, ha az ember, a fotózni vágyó szem meghosszabbodásaként a kéz odaszúrja, oda, víz és föld választóvonalára, de valójában, mint később a kész képről látja, valójában nem oda szúrja, hanem két ember, egy férfi és egy nő közé. Az a piros ernyő. A festő erre gondolt. S hogy ezt a címet adná a képnek. Ezt adná neki, ha megfestené. Ha meg akarná, ha meg tudná festeni. Ha nem gyötörné a gondolat, hogy azzal, ha megfestené a képet, kitenné egy történet végére a pontot, mely történetet nem az ő, nem a festő dolga befejezni.
