15.
Fújta a füstkarikákat, s aztán megszólalt. „Minek jöttél ide?”, kérdezte, „Megbeszéltük, hogy nem jössz ide. Ez munkahely, nem érted? Itt én dolgozom. Ez az, amit nem értettél meg soha. Mit szólnál, ha bemennék a te munkahelyedre? És ott csinálnék botrányt. Becsörtetsz, mint egy dúvad, most ki tudja, mit gondol a portás, mit gondol Jolika. Mit fognak terjeszteni rólam. Hihetetlen vagy, tényleg hihetetlen.” Dúlt-fúlt, mélyeket szívott a cigarettából, aztán az orrán fújta ki a füstöt, olyan rutinnal, mintha egész életében ezt csinálta volna. Álomkórász csak nézte, de nem szólt semmit. Az a reménytelenség fogta el, amit az utolsó időkben gyakran érzett, nem a legutolsó idők másfajta reménytelensége, mert reménytelenség és reménytelenség között néha hosszú az út, hanem az, amikor a felesége még vele élt, pontosabban ott aludt vele egy lakásban, egy ágyban, bár a párna már csak akkor volt közös, ha ő rátette a felesége párnájára a fejét, ott aludt, azt a pár órát, amire ráért a rengeteg munka mellett, de az alváson kívül már semmi nem tartotta össze őket, sőt maga az alvás, pontosabban az álmok sem, mert bár azt nem tudta akkoriban Álomkórász, hogy a felesége álmodik-e egyáltalán, leszoktak már rég arról, hogy megbeszéljék, ki mit álmodott, de ő biztosan nagyon furcsa, nagyon magányos álmokat látott, olyan álmokat, amelyeknek nem volt közük a feleségéhez, de talán épp ezért volt mélyen közük hozzá, vagyis a helyzethez, amiben akkor éltek. Élesen emlékezett egy álmára, amelyben azt álmodta, hogy fölébred. Fölébredt, mert hallott egy hangot. Nem tudta pontosan, kinek a hangját hallja, csak azt tudta, hogy egy női hangot hall, és meg kell keresnie a hang gazdáját. Átment a másik szobába, aztán rögtön át a lakás másik felébe, s bár a lakás teljesen más volt, mint a hatalmas lakás, ahol laktak, mégis az volt, már ahogy egy álom mindig átrendezi a valóság díszleteit. Tudta, hogy onnét hallotta a hangot, a lakás másik feléből, ahol azelőtt a nagyanyja lakott, amíg el nem vitték egy öregek otthonába. Az álomban azonban erről nem volt szó, csak arról a tényről, hogy onnét jött, onnét kellett jönnie a hangnak. Odament, vagyis egyszerre ott volt, mert egy álomban nem mozgás van, hanem helyzetek, de nem talált ott semmiféle nőt, aki a hangot kiadhatta volna, viszont az egyik ágyban feküdt valaki. Álomkórász pontosan tudta, hogy a nagyapja fekszik az ágyban. Ott fekszik és haldoklik. Úgy feküdt ott, mint annak idején, amikor összeesett az előszobában, vécére menet, mert egyszerűen megszakadt a szíve, és ott hevert fejjel a nagymama ölében, aki kiszaladt a zuhanást hallva, és mivel nem bírta el a férjét, nem tudott mást tenni, mint simogatni a nagypapa homlokát, míg a lánya meg nem érkezett, és akkor fogták ketten a nagypapát, vagyis azt a testet, amelyben még nem is olyan régen a nagypapa lakott, valahogy behúzták a szobába és lefektették az ágyra, így feküdt most ott, legalábbis Álomkórász ezt gondolta akkor álmában, mert tudni nem tudta, hiszen nem volt ott, amikor a nagypapa meghalt. Állt Álomkórász a szobában, és már nem kereste a hang gazdáját, hanem a nagypapát nézte, akinek csak a tarkóját látta a fölötte égő kislámpa halovány fényében, és nem mert megmozdulni, mert tudta, ha odamegy hozzá, akkor a nagypapa meghal. Aztán fölébredt. Ez az álom jutott eszébe, ahogy nézte a feleségét, aki csak fújta bőszen a füstkarikákat, és egyszerre elfogta az a reménytelenség, amit akkor, ébredés után érzett. De aztán hirtelen lerázta magáról a csüggedést, és mielőtt végiggondolta volna, mit kérdez, kibökte: „Nem tudnánk valahol nyugodtan beszélgetni?”
