26.
Dehogyis, mondta Álomkórász felesége, és letette a csészét, amelyből éppen kiitta a kávét, amit pedig utált, és kizárólag forró csokit volt hajlandó mindig is inni, dehogyis, már hogy lettem volna ott, amikor érkeztél, tudod jól, hogy mindig mindenhonnan elkésem, még mostanában is, pedig a hivatali idő miatt rém kellemetlen, de már megszokták, itt is megszokták, mondta és elmosolyodott, ha valami fontos tárgyalás van, hozzám igazítják, titokban értesítik és félórával későbbre hívják a tárgyaló partnert, még a miniszterelnököt is, mondta és Álomkórászra kacsintott.
Ott voltál, mondta Álomkórász, akkor az egyszer ott voltál, vagyis ott vagy, nem érted?, most vagy ott, vagyis mindig, most már mindig ott vagy, a kávéház előtt. Nem értem, hogy még mindig nem érted. A hivatali óráktól nem látod a valódi időt. Itt vagyunk benne az időben, és te ott vagy a kávéház előtt. Esik az eső és október van, és akkor már bárhol ott lehetsz. Bárhol és bármikor. Vagyis nem bárhol, hanem a kávéház előtt, és nem bármikor, hanem akkor. De ott vagy. A Károlyi-kert felől érkezem, te pedig ott állsz a szakadó esőben, fejed felett ernyővel – és most ne mondd, hogy nincs ernyőd, soha nem is volt, mert van. Különben hogy tudnál ott állni. Ernyő nélkül mégsem lehet. Ott állsz, életedben először nemhogy időben, hanem idő előtt érkeztél, pár perccel a randink időpontja előtt. Nem tudatosan, hanem mert így jött. Ahogy máskor, egyébként mindig, az jön neked, hogy késs, és ez ellen nem lehet mit tenni, én sem tudtam, más se tud, a Hivatal sem tud, látod, megrögzött időkerülő vagy, de akkor, vagyis most, az jött, az van, hogy ott légy. Én pedig kibukkanok a tér sarkán. Látod? Emlékszel már, hogy így van?
Ezt mondta Álomkórász, a kávéházi asztalnál, miközben az ablakon túl esett az októberi eső, végigcsorgott az üvegen. Ezt mondta, és ránézett a feleségére. Addig is nézte, és látta is, látta, amint ott áll az esőben, a kávéház előtt, látta az ernyőjét, amit együtt vettek valamelyik francia útjuk alkalmával, zsebredugható, praktikus kis ernyő, ezt látta, de most látta őt is, aki ott ült a kávéházi asztal túlsó oldalán. És nem nézett vissza rá. Most látta Álomkórász, hogy a felesége valamit néz az asztal alatt. És azt is tudta, mit néz. A telefonját. Úgy nézi, mint annak idején, amikor már nem nézett mást, csak azt. Ki tudja, mit nézett rajta, de csak azt nézte. Még beszélt Álomkórásszal, de nézni már nem nézett rá. És most sem nézett. Úgy tett, mint aki ránéz, vele beszél, de közben a telefonját leste az asztal alatt.
Álomkórász nézte a feleségét, aztán kinézett az ablakon. Elállt az eső, sőt mintha a nap is kisütött volna. Álomkórász a teret látta, az egyetem előtt, ahol a doktoriját megvédte, s ahonnét utána átsétáltak ebbe a kávéházba. Üres volt ez a tér, nehéz lett volna berendezni másféle díszletekkel. Álomkórásznak eszébe jutott az egykori este, amikor színházba mentek a feleségével, aki karácsonyra vette neki a színházjegyeket, bár tudta jól, hogy Álomkórász utál színházba menni. Épp azért vette. Ne utáljon. Tessék megszeretni. Tessék kimozdulni a létből, ami Álomkórász. Színházba mentek, s mivel az asszony akkor már éjszakáig dolgozott, Álomkórász bement érte a munkahelyére. Onnan indultak el, öt perccel az előadás kezdete előtt, s ahogy átszelték a teret, a felesége visszanézett a hivatal épületére, és azt mondta, jé, és mondott egy nevet, még bent van, vajon mit csinál ilyenkor. És - miközben Álomkórász, aki utált bárhonnan elkésni, egyre feszültebb lett - elővette a telefonját, és fölhívott valakit. Mentek egymás mellett, az előadás bármelyik pillanatban elkezdődhetett, és Álomkórász felesége beszélgetett. Nem nagy dolgokról beszélgetett, voltaképpen semmiről sem beszélgetett, váltott néhány semmitmondó szót, tényleg?, még bent vagy?, nagyjából úgy, ahogy az ember a telefonjára pillant, nem keresték-e, kapott-e üzenetet. Le is tette, elég gyorsan, s még a színházba is odaértek. Nem volt jelentősége a dolognak. És valójában már akkor sem volt, amikor Álomkórász, nem sokkal később, kiderítette, hogy kinek az ablaka világított aznap este.
Erre gondolt Álomkórász, majd visszanézett a feleségére, aki közben újra előbukkant a telefonjából, és mosolygott. Mosolygott Álomkórászra, és szép volt, nagyon szép. Úgy volt szép, mint az októberi eső. Amely úgy csurog végig az ablakon, mintha az üveg túloldalán nem is lenne más a külvilág, mint egy elmosódott kontúrú impresszionista festmény, amit valami ismeretlen francia festett, aki aztán feloldódott a saját képében, színné lett maga is. Csak azért is, gondolta Álomkórász. Ha beledöglök, s ha beledöglünk mindketten, akkor is. Ott állsz az esőben, és vársz rám.
