57.
Mért pont Chateaubriand? Nehéz megmagyarázni, egyben könnyű is. Valami megfogta, amikor a Síron túli emlékiratokat olvasta. Mémoires d’outre-tombe, így olvasta persze, a szemináriumra így kellett, így várta el a tanár, aki alig volt idősebb nála, vagyis pont annyival, hogy magát láthassa bele, pár évvel később. A tanár, a tanárnő, a vonzó Paula, aki nem azért volt vonzó, mert vonzó nő volt vagy ember, azzal sem volt gond, de főként tanárként volt vonzó, még soha nem találkozott ennyire elhivatott, ennyire megszállott, valahogy mégis mértéktartó tanárral. Az élete volt a tanítás és a kutatás, az élete volt a francia irodalom, így Chateaubriand is, ám volt élete is, valahogy képes volt a kettőt összehangolni, és ez tette igazán ellenállhatatlanná. Paula volt a fő indok, amiért Chateaubriand-t választotta doktori témául, de indok volt, meghatározó indok Chateaubriand is, a vicomte, aki valahol a távoli és legendás Bretagne-ban született, ott is nőtt fel, Saint-Malóban és Combourg-ban, ódon udvarházak és kastélyok falai között, ahol, az emlékiratok szerint, végtelenek voltak a téli esték és kísértetiesen kongtak a morózus apa léptei a folyosókon. Valahogy ez különösen megfogta, ez az apakép. Az ő apjának nem kongtak a léptei ódon falak között, csupán a lakótelepi papírfalak engedték át szinte szűretlenül a tévé szüntelen lármáját, ám mégis lelki rokonságot érzett a vicomte-tal. Valaki, aki még a sírból is emlékiratokat küld, ez igen! Ez neki való! Ide neki Chateaubriand-t, a kastélyait, a memoárjait és az egész francia preromantikát! Na meg persze Bretagne-t, ahová muszáj elutaznia. Ha nem engedi el az igazgató, akkor kilép. Ezt ilyen hetykén gondolta végig, de végül nem volt gond, helyettesítéssel megoldható volt a helyzet, s utazhatott Rennes-be. Gond csak a férj volt, a kolléga, aki munkatársból élettárssá avanzsált, s ezzel együtt úgy hitte, szőröstül-bőröstül, testestül-lelkestül megszerezte magának. Hát nem! Ébredjen fel! Van más is, kell, hogy legyen, az ember nem temeti el magát élve, csak mert férjhez ment. Jön az később, jön az magától, persze, a szerelem az első, ez nem kérdés, a szerelem, amely immár magasabb szintre emelkedett, mint a holmi gimnazista és egyetemista szerelmek idején, megpecsételtetett, házassággá lett, ami szentség és a sírig tart. Igen ám, de van a síron túl is valami. Igaz-e, kedves François-René?
