72.
Pár napja jött meg Rennes-ből, még nem is jött meg igazán, még ott volt, ült első este a szobában, várta a feleségét, aki elment, hogy aztán visszajöjjön, de ne jöjjön vissza igazán, egy kicsit végig ott maradjon máshol, egy másik emeleten, mindvégig, amíg ő kint volt, és amíg bejárták együtt a várost, megnézték, amit kellett, a látnivalókat, hogy alig lássanak belőlük valamit, mert az egyik csak a mellette sétáló másikat nézte, a másik pedig valami mást, belső tájat, valamit, ami akkor még talán előle is rejtve volt. Rennes-ben volt még gondolatban, de már otthon, ült a szobában, várt a skypre-ra, vagy csak ült, mert mást nem nagyon akart vagy tudott csinálni – amikor megszólalt a telefon. Belecsörgött a csendbe, amit még Rennes-ből csempészett haza akarva-akaratlanul, megbújván a bőröndjében. Nem volt ez jó csend, de nem volt jobb a csörgés sem. A csendet erővel megtörni nem jó.
Ő volt. A barátja, aki korábban. És aki azt mondta nem is olyan rég, azt mondta el a telefonban pár héttel korábban, hogy van valami. Akkor abban maradtak, hogy majd találkoznak, és személyesen. Hogy Rennes előtt, de utána mindenképpen. De ő nem kereste. Nem kereste a barátját. Lefoglalta a rennes-i csend. Rossz érzés volt. Rossz érzés szembesülni az önzéssel. Eleve úgy hallgatta ezt a hangot, a hangot, amelynek intenzív nőiességétől egykor magömlése volt, de amely hang most nem volt sem intenzív, sem nőies, semmilyen nem volt ez a hang, kopár, mint egy napégette sziget, ismeretlen volt ez a hang, ki tudja, kinek a hangja, még ez is bevillant, miközben tudta, hogy az övé, a barátjáé.
Nem tett szemrehányást. Nem utalt arra, hogy megbeszélték. Hogy találkoznak. Nem utalt semmire. Csak mondott. Tényeket.
Azt mondta ez a hang, mely egykor a barátjáé volt, most pedig senkié, valakié, aki a vonal túlsó végéről beszélt, azt mondta ez a hang, hogy rákja van. Nem, nem méhnyak-. Vagyis az is. Onnan indult. Onnan, hogy nem vették ki. Csak egy pici darabot. Hogy lehessen gyereke. A nőgyógyásszal, akibe szerelmes. De aki egy geci. Rá se néz azóta. Lehet, hogy bűntudata van. Szóval rák. Áttétes. Már elérte a máját.
Ezt mondta a barátja, és letette a kagylót. Ő pedig csak ült, ült a csendben, ami nem volt már annyira csendes, kifejezetten hangos volt ez a csend, fülsértő, ült ott, a telefon mellett. És nem érzett semmit.
