85.

Egyre kevesebbet aludt. Alig járt haza, és alig aludt. Megbüntették bűntelen, elhagyta az értelem. És nem volt oka, hogy miért. Valahogy megállt benne az idő. Rennes-re még jól emlékezett, s bár nem szeretett rá emlékezni, Yohannra is. De valójában már nem emlékezett rá. Úgy, ahogy megelevenedik a múlt, amikor az ember egy sütit teába márt, legyen ez a süti bármi, egy város, egy mozdulat, egy érzés, s a tea is, valami, ami azzal a várossal, mozdulattal, érzéssel érintkezve életre kelti az időt. Egy hangulat. Egy ember. Egy tekintet. Bármi. Tényleg akármi. De Yohann nem volt ilyen. És már Rennes sem igazán. És mégis volt ott valami a teából. S talán a süti később került bele, a hivatalban. Igen, talán ott.

            Rengeteget dolgozott. S ez néha már-már feledtette Chateaubriand-t is. A bűntudat egy ideig erősödött, hogy neki azt meg kell írnia, azzal kéne foglalkoznia, azért rakták ebbe a hivatalba, hogy legyen rá ideje, mert itt csak napi nyolc óra téblábolás, s négykor már lehet is menni a könyvtárba. De aztán jött valami. És ennek nem az volt a lényege, hogy a hivatal szippantotta magába, hanem az, hogy valami otthonról lökte el. Taszította. Nem durván, csak annyira, hogy ritkábban menjen haza. Mert… Mert. Nincs válasz. Érzés van csak. Annak az érzése, hogy van egy lift, ami megrekedt félúton két emelet között. S oda bezárva két ember, aki hiába keresi a vészcsengőt.

            Bármi lehet vészcsengő. Bizonyos helyzetben tényleg bármi. Amikor az ember egyszerre újra érzi, hogy nő. Hogy a házasság nem véd meg semmitől. De nem is kell, hogy megvédjen. Mert nem Yohann van. Nem Rennes van. Az van, ami van. Pest. Új élet. Hivatal. És ebbe már nem fér bele minden úgy, ahogy korábban volt. Mert az ember ki akar jutni a liftből.