94.
- Azóta sem fogadtad el, igaz?
- Nem tudom, mit jelent elfogadni. Élek, tehát változom. Nő a hajam, mint a halottaké, bár már nem nagyon van minek nőnie.
- Álomkórász…
- Igen?
- Nem tudom. Én sem tudom. Arról volt szó, hogy ebben a történetben másként lesz.
- Hát legyen. Tessék, itt a történet. Legyen benne másként. Rajtunk múlik.
- Biztos? Tényleg ennyire egyszerű? Akárhogy is nézem, nem tudtuk megváltoztatni a tényeket, bemásszák az arcunkat.
- Van tény, amit megváltoztattunk.
- Egészen apró dolgokat.
- Van, amikor egy apróság is elég. Láttam egy filmet, ahol két párhuzamos történetnek találkoznia kellett volna, és akkor talán minden másként alakul, s csak azon múlt, hogy nem lett így, hogy az egyik szereplő épp akkor jött föl a metróból, amikor a másik lejáraton a másik lement. Egy pillanat, nem több.
- Mindig hiányzik az a pillanat.
- Fülön csíphető. Elmentél Rennes-be, dolgozni kezdtél a hivatalban, történt, ami történt, ezen hiába változtatunk. Viszont itt ülünk most ketten. A kávéházban. Nincs október, sem március. Nem esik hó, sem eső. De itt vagyunk. Most.
- Ez igaz. Csak nem tudom, mi következik mindebből.
- Én sem. De következik. És ez már nem csak rajtunk múlik.
