96.

Nos, Olvasó, hiszed még valóságnak az írott szavakat? Hiszed még valóságnak, ami álom? Ugye nem? Mert ha mégis, erőfeszítésem hiábavaló volt. Ha azt gondolod, ennek a történetnek szereplői valós személyek, akiknek sorsa nem csak ebben a kiötlött világban teljesedik be, ha beteljesedik egyáltalán, veszett fejsze nyele az egész. Hát hiába beszéltem? Vagy úgy véled, nem történetem, hanem intő szavaim valóságtartalma megkérdőjelezhető? Reménytelen alak vagy, nincs több dolgom veled. Búcsúzásképpen azonban hadd osszam meg veled azt a rövid kis esetet, amit éppen közös barátunktól, Álomkórásztól hallottam a minap.

            „Ismertem egy nőt”, mesélte Álomkórász, „aki csak azért ment vissza a férjéhez, hogy ne legyen belőle rossz, vagyis egész pontosan jó mondat. Elhagyta a férfit egy másikért, de aztán egyszer csak, úgy másfél év után, teljesen váratlanul visszaköltözött hozzá. Annyira váratlanul, hogy a férje, aki még a férje volt, mert nem váltak el, alsógatyában álldogált éppen a szoba közepén, tornához készülődött, mert az volt a rögeszméje, hogy fiatalosnak, sportosnak kell maradnia ahhoz, hogy egyszer a felesége esetleg visszajöjjön hozzá, nem is sejtette, hogy nem erre van szükség. Eszébe sem jutott, hogy a mondatok, amelyeket elkezdett papírra, pontosabban képernyőre vetni, fogják visszavezérelni hozzá a hűtlen asszonyt. Író volt, vagyis író lett, miután a felesége elment tőle. Addig is írogatott, de nem túl nagy meggyőződéssel, és még kevesebb energia-befektetéssel. Nagy, de kis életművű írókkal példálózott, olyanokat mondott, hogy egy jó novella többet ér, mint egy közepes nagyregény, és írta a közepes novellákat, évente, kétévente egyet. Aztán elment a felesége, és valami történt vele. Egyszerre írni kezdett. Folyamatosan, mint egy grafomániás, és egyre magasabb színvonalon. Viszont mivel író volt, nem becsülte sokra az irodalmat. Úgy gondolta, az is csak egy szakma, olyan, mint zöldségesnek vagy vállalati informatikusnak lenni. És eszébe sem jutott, hogy amit leír, hatással lehet másokra. Főként a feleségére. Ő csak írt, és mivel író volt, vagyis író lett végre, jó mondatokat írt. Márpedig egy jó mondat veszélyes jószág. Mert egy jó mondat nem attól jó, hogy hatást kelt, hanem éppen azzal kelt hatást, ha jó. Ha pontos. És ami pontos, nem azért jó, mert tetszik, hanem mert igaz, ami benne van. Így aztán a felesége, noha a mondatok nem tetszettek neki, tudta, hogy igaz, ami bennük van. Azért igaz, mert neki nem tetszik. És ez nem tetszett neki. Mert egy nő csak azokat a mondatokat szereti magáról olvasni, amelyekben jó színben tűnik fel. Külsőleg is (még a tükörnél is elviselhetetlenebb látvány egy nőnek az olyan mondat, amelyben nem tökéletes külsővel van jelen, teszem azt karikásak a szemei vagy a kelleténél jobban kiállnak a csontjai, ne adj isten néhány kiló felesleg van rajta), de belsőleg még inkább. Ha elhagy valakit, először is nem szeretne erről olvasni, de ha már olvas, akkor szeretné a történetet s benne saját szerepét minél fatálisabbnak látni.  A nő, elkövetheti bár a legkisszerűbb hűtlenséget, szereti azt hinni, és még inkább elhitetni magáról, hogy valami grandiózus cselekmény részese, minimum az istenek rendezték így a sorsát az Olümposzon. Márpedig ha már elkerülhetetlen az irodalmi ábrázolás (mert az embert, vagyis az asszonyt egy hülye íróférjjel verte meg a sors, aki ahelyett, hogy keserű könnyeket ejtene asszonykája után, mint minden normális mérnök vagy kazánkovács férj, keserű mondatokat ejt utána, mely mondatok aztán az irodalmi élet különböző orgánumaiban, mi több a világhálón is publikussá válnak!), akkor klasszikus tragédia legyen belőle, ne pedig holmi naturalista színmű. Ezt szeretné a nő. És erre mit tesz a férje, az a marha, aki írónak képzeli magát? Dokumentumregényt kezd írni, amelyben minden részlet azonosítható, és a feleség a jól megérdemelt Phaedra-szerep helyett közönséges Bovarynéként jelenik meg. No nem, ezt egy valamit is magára adó női olvasó nem fogadhatja el!

Ekképp történetem hősnője sem”, folytatta Álomkórász, „holott nem volt ő bölcsész. Derék jogászlány volt, az eszemadta. A bölcsésznők nem veszik komolyan az irodalmat, mert azt hiszik, hogy értik. Irodalmi műveket boncolnak, analizálnak, rágnak meg és köpnek ki, és úgy gondolják, ennyi az irodalom. Valami, amit összehasonlítani lehet, elemezni lehet, és szakdolgozatot, esetleg doktorit írni róla. Vagyis nem komoly dolog. Komoly dolog egy többrészes romantikus tévéfilmsorozat, aminek tizenhetedik megnézésekor is sír az ember lánya, meg a legújabb típusú okostelefon, ami annyival mencibb az ember lánya birtokában lévő eggyel korábbi modellnél. Ezek komoly dolgok, az irodalom nem az. Az irodalmon a bölcsészlányok átnéznek, mint egy frissen mosott ablakon. Bölcsészlányt verssel vagy prózával meghódítani, ne adj isten: visszahódítani, nem lehet. Egy bölcsészlány kiröhögi a dokumentumregényt, mert tudja, hogy valósághűség ide vagy oda, úgyis csak fikció az egész. Ami bekerül az irodalmi ábrázolás világába, az fikcióvá válik. Na, de egy komoly jogászlányt meg lehet még rémíteni ilyen dolgokkal. Ő még elhiszi, hogy az a hűtlen perszóna, aki oly csúnyán elbánik a férjével abban a regényben vagy novellában, az ő maga. Jó-jó, kicsit elrajzolt, na de akkor is ő az. És szent ég, akkor mi lesz! Akkor majd ráismernek…

            Abba nem gondol csak bele, hogy ettől függetlenül ismernek rá. Vagyis már ráismertek. Amikor otthagyta az urát. Aki akart, ráismert. Leginkább a férj hozzátartozói és barátai ismertek rá (a közös barátok közül azok, akik a férj oldalán maradtak a sorsolás után), de ők aztán irodalmi ábrázolás nélkül is konstatálták a konstatálnivalót. Dehogy kell nekik ahhoz dokumentumregény! A feleséget viszont páni félelem fogta el, mint egy vadembert egy földre szállt istenség láttán. Ő még hitt az irodalom szakralitásában. Könyvet nem hogy ki nem dobott, de még a kukából is kiszedte a mások által elhajítottat. Számára kezdetben volt az Ige, az Úr volt az első alkotó, s minden író az ő egyenes ági leszármazottja. Persze hogy összeomlott, amikor a férje első regényrészletét elolvasta. Így aztán hagyott csapot-papot, s főként élettársat, akiért az urát korábban otthagyta volt, s hazaköltözött.

            A dokumentumregényből pedig ilyen módon nem lett semmi. Sőt még azok a részletek is töröltettek a gépről, illetve a világhálóról (noha tudható, hogy nemcsak kézirat nem ég el, de az internetről sem lehet eltávolítani, ami egyszer fölkerült rá), amelyek addig elkészültek. Így akadályozta meg egy felelőtlen asszony egy lehetséges remekmű megszületését”, fejezte be történetét Álomkórász.

 (Vége)