Második út
2.
Így múltak a napok (múltak a másodpercek, a percek, az órák). S velük együtt múlt Kollarik (múlt, de nem telt, sőt mintha fogyott volna). Ám nem múlt (csak telt) a dilemma. A nagyanyai kérdés (vagy inkább utasítás). A válni vagy nem válni (egyházilag). Ami részletkérdés, ha nem, vagy legalábbis nem úgy vallásos az ember, de nem részletkérdés, ha van nagyanyja. Aki föltesz egy ilyen látszólag mellékes kérdést, de úgy teszi föl, annyi makacsul gyengéd elszántsággal, hogy a kérdés valódi dilemmává növi ki magát. Különösen, mert a nagymama haldokolni kezd.
A nagymama haldokolni kezdett (Remetemagdolnán, az öregek otthonában). No, nem haldoklott látványosan, nem volt ott jajgatás, sem pap, sem utolsó kenet. A nagymama nem volt jajgatós típus, az utolsó kenetet pedig fölvette már számtalanszor élete során, és különben is előre váltott jegye volt a mennyországba. Viszont egyre konokabbul hallgatott, valahányszor Kollarik meglátogatta. Többé egyszer sem tette fel az egyházi válásra vonatkozó kérdést (vagy inkább utasítást). Még csak célzást sem tett rá (minthogy célzást semmire sem tett, csak elfordította a fejét, amikor a poharat közelítették a szájához). És ebből Kollarik leszűrte, hogy haldoklik (tegyük hozzá: Kollarik számára azóta haldoklott, amióta a rosszul álcázott hullaszállítók elvitték a hatalmas belvárosi lakásból).
A nagymama haldokolni kezdett, és Kollarik ezt nem viselte jól. Érezte, hogy bármennyire is szép unokai gesztus látogatni a haldokló nagymamát, de a nagymama még minden bizonnyal elhaldoklik egy darabig, tőle viszont valami mást várna el. S hogy igazából azzal enyhíthetné a haldoklását (nyújthatná vagy rövidíthetné, ezt már nem egy unoka dolga eldönteni), ha megfelelne ennek az elvárásnak. Ha – bármilyen abszurd és akarata ellenére való is – elmenne Vásárhelyre. A püspök atyához. Apja jó ismerőséhez. Akihez elég lenne egy telefon. De akihez nem elég egy telefon. Mert hálókocsin csak a nagymama mehet a mennyországba. És ő sem azért, mert valaki (mondjuk egy befolyásos apa) elintézi neki.
Erre gondolt Kollarik. És nem tett semmit (csak járt a nagymamához, mintha Canossát járna – holott mi sem egyszerűbb, mint mártírarccal, hetente egyszer-kétszer kivillamosozni egy haldokló nagymamához az öregek otthonába). Mert nem Kollarik lett volna, ha tesz valamit. Csak úgy hirtelen. Felindulásból. Vagy legalábbis azonnali döntéshozatallal. (Kollarik egyszer hozott életében azonnali döntést, amikor hirtelen felindulásból megkérte a második felesége kezét. Ám ezt a rendkívüli tettét hét szűk - vagy inkább kínban, de legalábbis önsajnálatban bővelkedő - esztendő előzte meg.) Ő azonban csak várt. Valamire. Ami megoldja a helyzetet. (Mondjuk, meghal a nagymama. Ami eléggé kegyetlen megoldás, de mégis valami. Valami, ami történik. Ha már cselekvésre képtelen az ember. Aki ez esetben Kollarik. De a nagymama nem akart meghalni. Pontosabban akarni talán akart, de valami akaratnál is erősebb az élethez kötötte. Vagy legalábbis az életnek ahhoz a szegletéhez, amit a remetemagdolnai idősek otthonának magánzárkája jelentett.) Miközben persze tudta, hogy a helyzetnek egyetlen megoldása létezik.
Így telt a május, közeledett a pünkösd, s vele a pünkösdi hosszú hétvége. Amikor Kollarik második feleségének vidéki rokonságához voltak hivatalosak. Mert akkor esküdött a második feleség harmad-unokatestvérének a féltestvére. Kollarik második felesége tudta, hogy Kollarik nem túl jó az ilyen családi programokban, vagyis már megint neki, a gyenge nőnek kell erősnek lennie, ha el akar érni valamit, és ezért jó előre megszervezte az egészet, nem volt semmi kibúvó. Pénteken, tanítás után indulnak nagycsaládilag Kalpézsra. És ott töltik az ünnepeket, meghitt rokoni körben, s hogy ezt a meghitt rokoni kört Kollarik számára is vonzóvá tegye, hozzáfűzte: „Ott lesz Laja bácsi is, tudod, akit valójában Istvánnak hívnak, de mindenki csak Kócinak nevezi, mert amikor még volt haja, örökké kócos volt, de azért te csak szólítsd Pista bátyámnak… - na, ő egy csuda pofa, és nagyokat lehet vele inni.” (Mely érv Kollarik felsége részéről, aki általában elég erős fenntartásokkal kezelte Kollarik italozási hajlandóságát, igencsak meglepő és elég látványosan „a cél szentesíti az eszközt”-jellegű volt.)
Kollarik ott ült a hatalmas belvárosi lakás falatnyi konyhájában, ahol annak idején annyi nagymama főzte pacalpörköltet meg sztrapacskát megevett a nagypapával, és ahol oly sok liternyi „imrehegyi chablis”-t eltisliztek kettesben, és egyszer csak megszólalt. A felesége éppen az indulás körülményeit ecsetelte számára, ahogy az anyjával telefonon véglegesítették, mert már szerda volt és péntek délután ötkor indult a keletiből a vonat, amikor Kollarik közbeszólt: „Nem megyek veletek. Vásárhelyre megyek.” És aztán elhallgatott, mert várta a felesége előre sejthetően heves reakcióját. Kollarikné azonban (aki nem volt Kollarikné, mert megőrizte a leánykori nevét, de most az egyszerűség kedvéért nevezzük Kollariknénak) nem kezdett azonnali heves reakcióba. Talán túlságosan meglepődött (ami azonban nem lett volna jellemző rá, mivel általában, még ha meglepődött is, azonnal talált szavakat annak kifejezésére), talán voltak előérzetei (ami az előzményeket figyelembe véve, nem is lett volna annyira különös). Mindenesetre néhány pillanat elteltével csak annyit kérdezett halkan: „És én ne menjek veled?” Aminek viszont Kollarikot kellett volna meglepnie, s talán meg is lepte, annyira hirtelen vágta rá: „Nem, nem! Te csak menj Laja-Pista-Kóci bácsiékhoz. És érezd jól magad. Ez az én dolgom.” Majd annyit fűzött még hozzá: „És ne haragudj…”
