Második út
3.
Így került Kollarik a Keleti pályaudvarra, de nem péntek délután a Kalpézsra induló vonatra, hanem a szombat délutáni vásárhelyi gyorsra, mert az édesapja megbeszélte jó ismerősével, a püspök atyával, hogy bár az ünnepi előkészületek alatt temérdek tennivalója van, de a vasárnapi szentmise után már semmi dolga, és szívesen látja Kollarikot ebédre, amely alatt mindent tisztázhatnak. Így Kollarik apja intézett szállást („úgy fognak kezelni, mintha te lennél díszpolgár…”, hunyorított hozzá), és Kollariknak semmi más dolga nem volt, mint megvenni a vonatjegyet, elmetrózni a Keletibe, és fölszállni a félötös IC-re, amely valamivel nyolc óra után fut be Vásárhelyre.
Kollarik utazott. Időben utazott és térben, ahogy ez már az utazások sajátja, de belső időben és térben is, mint aki valóban fontos utat tesz meg. Ám ez a belső utazás nem Vásárhely felé közelítette, amely pedig apja városa volt, s így vérségi jogon az övé is (elképzelte, amint az őt váró küldöttségtől bársonypárnán átveszi a város kulcsait), de amelyhez némely zavaros gyermekkori emlékképen túl semmi nem fűzte. Vásárhely nem volt más számára, mint egy poros külvárosi (vagy szimplán falusi) iskolaudvar, ahol néhányszor nyaralt kiskorában, lévén apjának apja (tehát az ő nagyapja) az illető iskola igazgatója. De ez a nagyapa nem volt olyan hosszú életű, mint a hatalmas belvárosi lakás bőbeszédű uralkodója, így Kollarik emlékeiben epizódszerepre ítéltetett. Belső útján (az alatt a három és fél órás vagy inkább három és fél napos, hetes vagy éves zötyögés alatt, amíg a Keletiből a vásárhelyi állomásra ért) sokkal közelebb került ahhoz a kis falusi templomhoz, ahol apai nagybátyja annak idején a feleségével (az elsővel) összekötötte. Nem volt ez rossz utazás, miként igazából jó sem, voltaképpen eléggé semmilyen volt. Azt bizonyította számára, mennyire messze van mindez már tőle, sokkal messzebb, mint amit években lehetne számolni, s ez pusztán azért volt érdekes, mert nem is olyan régen még túlontúl közel volt. Arra a következtetésre jutott, nagyjából addigra, amikor az IC begördült a vásárhelyi állomásra, hogy elintézi ezt a marhaságot a püspökkel, aztán uzsgyi vissza fővárosba, hogy már a hatalmas belvárosi lakásban fogadhassa a Kalpézsról hazatérő feleségét.
Leszállt a vonatról, és pár pillanatig némiképp zavartan álldogált, mintha tényleg az ünneplő tömeget várná, de nem volt tömeg, sőt meglehetősen kevesen jöttek-mentek a peronon, ami egy ünnep előtti szombatestén talán logikus volt, Kollarikot mégis meglepte. Nem számított arra, hogy Vásárhely nagyváros, voltak reális elképzelései, de mégiscsak püspöki székhely, meg a határmenti térség egyik központja, valahogy más dimenziókat képzelt hozzá, már a vasútállomásához is. Mert ez a „pályaudvarnak” nevezett megállóhely minden volt, csak nagy nem. Illetve nem a nagyság hiányzott belőle, mert nagyság nélkül is lehetnek valódi dimenziói akár egy kis falusi állomásnak is, ahol nincs más, csak egy sínpár, egy szemafor, egy bakterház, előtte bakter, szájában síppal, kezében tárcsával. Ebből a vásárhelyi pályaudvarból azonban hiányzott mindenfajta dimenzió. Olyan volt, mintha kiesett volna Isten kezéből még félig összegyúrt állapotában, lehuppant oda és ottmaradt ebben az átmeneti semmilyenségben. És ez a benyomás jobban megrendítette Kollarikot, mint az ünneplő tömeg elmaradása.
