Második út
4.
Fogalma sem volt, hol kéne keresnie az apja által lefoglalt szállást, mert csak egy papírfecnire lefirkantott cím és apja búcsúszavai („ott majd eligazítanak…”) jelentettek (illetve nem jelentettek) útmutatót, így amikor kilépett az állomásépületből, valamiféle várostérképet keresett, de a nagy üres placcon, ahol már derengett a félhomálynál is sűrűbb alkonyat, egy kiégett szemetesen kívül semmit sem talált. Már éppen vissza akart fordulni, hogy az információnál, esetleg annak híján a jegypénztárnál felvilágosítást kérjen, amikor egyszerre, minden előzetes hangjelzés nélkül, csak úgy a semmiből begördült egy sárgás színű busz. Kollarik elindult felé, és akkor, csodák csodája, talán valamiféle eldugott váróteremből, egyszerre több utas is előtűnt, megelevenedett a nagy üres placc, a busz hívogatóan kitárta első ajtaját. Kollarik fölszállt, jegyet váltott, majd megkérdezte a sofőrt, nem tudja-e véletlenül, merre található a fecnire firkantott cím, és – újfent csodák csodája – azonnal választ kapott, miszerint a városközpontban kell majd leszállnia, onnan két perc, könnyű lesz megtalálni, sőt a buszvezető kérés nélkül megígérte, szól majd neki, amikor célhoz, vagyis Kollarik céljához érnek.
Valóban nem volt nehéz megtalálni, csak egy járókelőt kellett megkérdeznie, aki máris eligazította (ennyiben apja nem beszélt mellé), s ő pár lépés után már ott is állt egy láthatólag újonnan renovált eklektikus (vagy inkább semmilyen) stílusú épület előtt, amelyre nagy betűkkel ki volt írva: „SZENT IMRE KOLLÉGIUM”. Kollarik, aki annyit tudott, hogy Szent Imrét kell keresnie, némileg meglepődött, mert valamiféle szállodára, de legalábbis vendégszobára számított, s így apja hunyorítását, miszerint úgy fognak vele bánni, mintha ő, vagyis a saját apja lenne, némileg át kellett értékelnie, és immár nem tudta, egy atyai tréfa áldozata-e, vagy apját is ebben a kollégiumban szállásolták el, sőt talán annak menzáján etették (megjelent fantáziájában, amint a fényképeken látható süvegben és palástban, amit a ceremóniára kölcsönbe kapott, egy kockás abroszú asztalnál éppen sárgaborsó főzeléket kanalaz bélszínrolóval).
Becsöngetett, és várt (mást nem tehetett). Majd jobb ötlete nem lévén újra (és újra) csöngetett. Aztán ismét megnézte a papírfecnit, illetve a ráfirkantott nevet és címet. És fölnézett a kapu fölé mázolt „SZENT IMRE KOLLÉGIUM” elnevezésre is (hátha időközben mondjuk Szent Ferencre módosult, ami némileg megmagyarázná a hosszas s főként terméketlen várakozást). De minden stimmelt (kivéve a kapunyitást). Már azon gondolkodott, előbányássza valahonnét mobilnak nevezett, ám leginkább táskák és zsebek mélyén vagy a lakás legeldugottabb sarkaiban tétlenkedő telefonját, és apai segítséget vesz igénybe (minthogy egyéb lehetőségeit már kimerítette), ám akkor motozást hallott odabentről, zár csikordult, zsanér nyikordult, föltárult a kapu, és a kollégium folyosójáról a sötét utcára vetülő világosságban megjelent előtte Szent Péter.
Ő volt, semmi kétség. Nagy szakállú, hatalmas kulcscsomójú, terebélyes alak, akinek csontos vállára minden különösebb nehézség nélkül lehet bármit (mondjuk egy kollégium éjszakai kapusszolgálatát) építeni. Ott állt Szent Péter, és meglehetősen álmos szemeket meresztett Kollarikra, mintha a legsötétebb éjszaka mélyén, nem pedig este kilenckor lettek volna.
Kollarik elmagyarázta, mi járatban van, magyarázatában külön kiemelve édesapja s főként a püspök nevét, és lassan Szent Péter álmos szemébe is értelem költözött, beengedte Kollarikot, majd a portásfülkébe hajolva kulcsot halászott le egy kampóról. Kollarik kezébe nyomta és közben többször, nyomatékosan elismételte: „Hetes szoba, első emelet balra, mosdó a folyosó végén.” Aztán, mint aki jól végezte dolgát (elvégre jól is végezte), bedöcögött a portásfülkébe, és többé pillantásra sem méltatta Kollarikot.
Hosszan időzhetnénk még azon, miként találta meg Kollarik a szobáját (ami a látszólag pontos utasítás ellenére sem volt egyértelmű), majd utána a mosdót, miként zuhanyozott le (ennek részletezése különösen érdekes elemekkel gazdagíthatná elbeszélésünket), és miként bújt ágyba (egy katonai körletre emlékeztető szoba egyik emeletes ágyának alsó részére), hogy aztán hamarosan zavaros, de reggelre már felidézhetetlen álmokba merüljön – ám mindettől megkíméljük az olvasót. Tesszük mindezt nem annyira udvariasságból, mint inkább praktikus okoktól vezérelve, jól tudván, mennyire elriasztja a huszonegyedik század interneten szocializálódott befogadóját a korábbi irodalmi korszakokra jellemező realista pepecselés. Maradjunk hát annyiban: Kollarik reggelig úgy aludt, mint a bunda (egy olyan bunda, amelyben molyok ütöttek tanyát).
