Harmadik út
2.
Most viszont mennie kellett, mert a nagymama elesett, és az volt a rögeszméje, hogy Kollariknak el kell válnia egyházilag, és mert a püspök atya csak főpap volt, nem pedig pap, mert pap egyes egyedül a bácsi volt, Salamonhegyen. Mennie kellett, noha életében először nem vitte senki Salamonhegyre, sem autóval, sem kávédarálóval, mert hiába nézett körül a vásárhelyi állomás második vágányán álldogálva, ahová a salamonhegyi csatlakozást kiírták, nem látott kávédarálót, csak egy kis, piros hipermodern vonatot, olyat, amelynek önműködő ajtaja van, csak meg kell nyomni rajta egy gombot. Kollarik emlékezett a kávédaráló alig nyitható, alig záródó ajtajára, amely a nyitott peronról vezetett a vaskályhával fűthető kocsi belsejébe, és rögtön világossá vált számára, hogy ez a vonat nem megy, nem mehet Salamonhegyre. „Ez egy kész-átverés-show”, gondolta Kollarik, „a püspök atya rendezésében, hogy ne mehessek el Vásárhelyről, ne juthassak el a bácsihoz”, és buzgón forgatta a fejét, hátha megpillantja a kávédarálót, vagy legalább valakit, egy baktert, egy geletát, ahogy ott, Vásárhelyen, legalábbis Kollarik apja szerint, a vasutast hívták. De nem volt geleta, nem volt senki, volt viszont berregés, valamiféle gépi hang, amit a kis piros hallatott, és ami nyilván az indulást jelezte (ez is mennyire más volt, mint a bakter szájából kilógó síp füttye), és Kollarik a hirtelen pániktól vezérelve felugrott a szerelvényre. Meg volt róla győződve, hogy a vonat nem megy Salamonhegyre, de ugyanakkor azt is tudta, hogy csak oda mehet, meggyőződés és tudás között pedig nem volt más, mint a megfontolatlan cselekvés. Utazott, ki tudja, hova.
A kis pirosban nem volt senki. Se kalauz, se utasok. Kollarik egy ideig határozatlanul álldogált, pontosabban igen határozottan álldogált, nem mozdult, nem tudta, mit csináljon, keresett valakit a tekintetével, aki segíthetne rajta. De nem volt senki, tényleg nem volt senki. Érezte, hogy bejárhatná az egész vonatot, ami igazán nem lenne nagy teljesítmény, de totálisan értelmetlen volna, pecázás a Holt-tengerben. Holt vonat, Bolygó Hollandi. Viszi magával ismeretlen célja felé, mely nem lehet Salamonhegy, még ha az lesz is. Salamonhegy a gyermekkor, a gyermekkor elmúlt, a kis piros nem a kávédaráló. Kollarik kinézett az ablakon, látta eltünedezni Vásárhely utolsó házait, mint valamiféle idegen, ám mégis ismerős valóság darabjait, és arra gondolt, talán mégis igaza volt a püspöknek, nem kellett volna a bácsihoz indulnia. Ám a vonat egyre gyorsabban siklott vele a semmibe.
