Negyedik út
3.
Volt azonban annak az évnek egy másik sajátossága is, ami így visszanézve (ha már a szöveg az emlékirat pozícióját szándékozik felvenni) talán jelentékenynek tekinthető. Kollarikék életében feltűnt egy harmadik. Nem, nem gyerek, ami talán logikus lehetett volna, de bizonyos tevékenység hiányában (vagy legyünk igazságosak: megritkulásával) némileg esélytelenné vált. Hanem egy férfi. Ám ne gondoljunk valamely ócska vígjátéki fordulatra, melynek során egy gyermektelen házaspár felnőtt embert fogad örökbe. Inkább az ellenkezőjéről volt szó: ez a bizonyos Férfi adoptálta tulajdonképpen Kollarikékat. Persze ezt nem úgy tette, hogy magához költöztette volna őket, csak éppen főszereplővé vált az életükben. Főszereplővé, akiben azonban volt annyi turpisság, hogy úgy tett, mintha a főszerepet továbbra is átengedné Kollarikéknak. Turpisság, és talán más. Mindenesetre Kollarik még sokáig úgy hitte, hogy a saját életét éli, és voltaképpen azt is élte, hiszen az is az ember saját élete, amit kienged a kezéből. Akkor az az élete. És elhiszi, hogy büntetlenül tehet külföldi utakat, büntetlenül ebédelhet luxusvendéglőkben, büntetlenül ihat méregdrága borokat, büntetlenül dőlhet hátra elegáns autók kényelmes hátsó ülésén, és büntetlenül engedheti, hogy a felesége az első ülésen cseverésszen valakivel, aki a volánt tartja a kezében. Csak hát mindez, büntetlenül, legfeljebb egy rövid ideig tart. Mert aztán benyújtják a számlát.
És ez így van rendjén, bármennyire is nem tűnt rendjén valónak akkor Kollarik számára. Ám a számla benyújtását megelőzte valami. Kollarik első felesége, többhónapnyi fogyás után (melyen a luxusvendéglők gazdag ételválasztéka sem tudott változtatni - főként, mivel azt leginkább Kollarik pusztította, meg is hízott tisztességgel az év végére, kikerekedett, mint egy vágásra hizlalt szarvasmarha), megkérte Kollarik kezét. Pontosabban felszólította: házasodjanak össze egyházilag. Adja össze őket János bácsi. Mert úgy az igazi. A polgári házasság csak a kezdet. („És aztán határ a csillagos ég…”, gondolta Kollarik, de ezt csak később gondolta, amikor már tényleg nem volt más határ számára, mint a csillagos ég.) És aztán meg sem várva Kollarik válaszát (mely választ valóban nem kellett megvárni, hiszen kimondatlanul is csak igen lehetett), intézkedni kezdett. Megbeszélte Kollarik anyjával (aki igen helyeselte), megbeszélte Kollarik nagyanyjával (aki nem mondott semmit, miként általában nem mondott semmit, de azt ezúttal igenlően tette), a saját anyjával ugyan nem beszélte meg, vele csak közölte telefonon, de ez némileg érthető volt, minthogy az anyja száz kilométerekkel odébb lakott, egy másik országban, és vele amúgy sem nagyon beszélte meg a dolgokat, csak tudtára adta, az édesanyja úgyis mindig helyeselte, amit a lánya a tudtára adott. Legfőképp pedig megbeszélte a bácsival, akihez egyszer direkt ezért (fenét direkt ezért, a húsvétra eltett sonkákért) elutaztak Salamonhegyre, és akkor az első feleség (aki akkor még csak polgárilag volt az) megkérte a bácsit. És a bácsi beleegyezett. Mi mást tehetett volna? A bácsi pap, tehát összeadja, akik össze akarnak adódni. És az első feleség akart. Kissé túl lelkesen akarta, de azért úgy tűnt, hogy akarja. Vajon miért akarta?
„Vajon miért akarta?”, gondolta Kollarik, és újragondolta, amit már annyiszor gondolt magában, újragondolta a gimnáziumba menet, az órák közti szünetekben vagy otthon, amíg a (második) feleségére várt, többnyire eredménytelenül. „Miért akarta? Akkor már miért? Vagy akkor még nem volt akkor már? Akkor mikor lett akkor már? És egyáltalán mit szólt ehhez a Férfi? Vajon vele is megbeszélte? Nyilván, hiszen megbeszélt akkor már vele mindent (vagy akkor még nem?). Különben is ő lett a tanúja. De akkor mit akart a Férfi? Vagy akkor még semmit? Lehetetlen, hiszen két héttel később… Vagy hárommal? Mindegy. De tényleg, mit akart? Meg kell kérdeznem tőle.”
