Hatodik út
9.
Mennyi időbe telik bemenni egy kertkapun? No, nem úgy általában, hanem ha tizenöt éve nem járt ott az ember. Elképzelni, hogy belép, végigmegy az udvaron, s aztán befordul a nyári konyha ajtaján, ahonnét belépés van az egész házba. Nemcsak tizenöt év, hanem az azt megelőző tíz év szempontjából sem kockázatmentes vállalkozás. Mi hosszabb: tíz vagy tizenöt év – tudván, hogy objektív idő nem létezik? Végig lehet-e így menni egy ilyen udvaron, s be lehet-e nyitni egy ilyen ajtón?
Kollarik mindenesetre megpróbálta. Benyitott a kertkapun. Amely zárva volt. Kollarik újra próbálta, a kapu nem nyílt, ez a kapu tényleg be volt zárva. Bassza meg, gondolta Kollarik, akinek a nagy pillanatokban mindig fennkölt gondolatai támadtak, bassza meg, most mit csináljak? Megfordult, és azt nézte, hátha valakitől segítséget kérhetne, felvilágosítást, „adjon isten! nem tudja-e véletlenül, mi van Marosiékkal?”, de nem volt senki, kihalt volt az utca, mintha mindenki elköltözött volna. És akkor Kollarik pillantása az álomlakra esett, annak karcsú tornyocskájára, s főként kertkapujára, mely minden bizonnyal titkokat rejtett. És hirtelen egészen biztos lett benne, hogy ott van az első felesége.
Hát hol máshol? Hogy nem gondolt erre? Országházi biztos megvette neki, ahogy elvitte arra az álomútra, a piramisokhoz, amelyet még Kollarik ígért meg neki, amikor asszonykája éppen egyiptológusnak álmodta magát, könyveket vásárolt és az egyetemen is beiratkozott egyiptológiára, hogy aztán azt se végezze el, de nem ez volt a lényeg, hanem az elképzelt utazás, a fáraók földjére, amely ugyan már régen az idegenvezetők földje, akik minden félszó után tartják a markukat, meg a hasmenéseké, amelyen a turisták, minden bizonnyal a fáraó átkaként, mind átesnek, bele ugyan nem halnak, mert már a fáraó átka sem a régi, annyi mindenkit kellett az idők során megrendszabályoznia, de azért az akut fosás sem a legkellemesebb, ám az asszony nem az apró realitások embere volt. Elvágyódott Egyiptomba, hát Kollarik megígérte neki, Országházi pedig megvalósította. Ez így van rendjén, így működött flottul a kapcsolatuk, igaz az utazásból Kollarikot, aki addigra már valamivel kevésbé volt részese ennek a szép kapcsolatnak, kihagyták, viszont kapott róla egy kedves levelezőlapot, amelyen teve volt, piramis és sivatag, mely motívumok közül az utolsót magáénak is tudta érezni. Erre gondolt Kollarik, de nem elsősorban az egyiptomi útra, hanem az álomlakra, s átment a földes utcán, hogy a tornyos házikó kapuján bedörömböljön.
A baj csak az volt, hogy Kollarik nem volt az a dörömbölős fajta. Nem ment tehát oda és kezdte el verni a kaput, mint egy idevalósi, egy igazi falusi ember, aki tudja, hogy az emberi kapcsolatokat direkt módon kell működtetni, benyitni valakihez, ha nyitva az ajtó, ha meg nincs, beüvölteni, csapkodni, rúgdosni a kaput, míg a háziak meg nem értik, hogy valaki direkt módon kapcsolatba akar lépni velük, és ki nem jönnek kaput nyitni. Ez a szép falun, gondolta Kollarik, ez a közvetlen kapcsolat, az emberek itt aztán nem halnak meg feltűnés nélkül egymás mellett, legfeljebb megölik egymást. De Kollarik nem volt ilyen közvetlen, ő még az emberi kapcsolatokban is csak a függő beszédet tartotta megvalósíthatónak. Így aztán csak állt a kapu előtt, és legalább annyira nem tudta, hogy fog most az első felesége közelébe jutni, mint azon a bizonyos vasárnapon, amikor azt tervezte, hogy kikocsizik Nagykocsiba visszanyerni elvesztett asszonyát. S ahogy így állt, teljes tanácstalanságban, egyszerre kijött valaki a házból. S ez a valaki nem volt más, mint Bajusz Laci.
