HETEDIK ÚT
1.
Kollarik a buszt is utolérte valahogy (stoppal), a daliás testnevelő kolléga is megértő volt, nem nyomatott vele büntető fekvőtámaszokat, különösen miután kiderült, miért is hagyta ott őket olyan váratlanul. Kollarik nem mesélt neki részleteket, de az első feleség és a tíz év említése önmagában is elég volt ahhoz, hogy elfogadja a magyarázatát (különösen, hogy a daliásan zord külső lágy szívet takart – hacsak valaki nem provokálta, mondjuk azzal, hogy fehér helyett színes zokniban ment órára, ami érthető is, a rend az rend, a lágyszívűségnek is megvannak a határai). Kackiás bajusza alatt cinkos mosollyal ölelte át Kollarikot, és megértő szavakat dörmögött a fülébe, amelyekből nyilvánvaló volt, hogy helyre állt a béke, kollégáját visszafogadta abba a lágy magyar szívébe, és újfent rendes embernek, faszagyereknek tartja. Indulhattak hát tovább a hátralévő két nap programjaira, s bár a diákok szemében volt valami változás, ahogy Kollarikra néztek, az út végére eltűnt ez is, hála Kollarik tanár úr közvetlenségének és közismerten remek humorának.
A visszautazás nem tartogatott meglepetéseket, az utolsó nap fárasztóbb volt, mint a többi, mert csak buszoztak és buszoztak, hogy mielőbb hazaérjenek, amivel a maga részéről Kollarik tökéletesen egyet is értett, épp ezért a fáradtságot is jobban tűrte, mint a busz kevésbé motivált utasai. Aztán megérkeztek a fővárosba, a diákok szétszéledtek, Kollarik kezet szorított a testnevelő kollégával, majd hazasétált a hatalmas belvárosi lakásba. A felesége még nem volt otthon, amin nem is lepődött meg, elvégre még csak este hat volt, asszonykája hivatalos munkaideje alig másfél órája járt le, tehát még minden bizonnyal egy-két órába is beletelhet, amíg előkerül. Lepakolt hát, de persze eszébe sem jutott kicsomagolni, ráérünk arra még, üldögélt csak a hatalmas belvárosi lakás másik felében, vagy az egyikben, nézőpont kérdése, mindenesetre abban, ahol ő lakott a (második) feleségével, nem pedig, ahol már nem lakott senki, de mégis olyan volt, mintha lakna. A nagymamára gondolt. Arra gondolt, hogy másnap reggel az lesz az első, hogy elmegy hozzá Remetére, mert dolga van vele. Korán indul majd, mint azon a réges-régi májusi napon, de nem azért, mert még vissza kell érnie az iskolába, hiszen már kitört a nyári vakáció, hasukat süttető gimnazisták borították szerte a háztetőket, hanem mert sürgős ez a dolog. Nem azért megy, mert a nagymama elesett, hanem azért, mert ő érzi úgy magát, mint aki elesett, elesett valamikor nagyon régen, elgáncsolták vagy elbotlott, oly mindegy, hasra esett, ám aztán egy idő után felkelt és leporolta magát, s amit nem tudott leporolni, azt lekoptatta aztán az idő. Ám most, ennyi rengeteg idő eltelte után, egyszerre mégis úgy érezte magát, mint az a negyvenöt éves orosz törvényszéki bíró, aki egy mindennapi és iszonyú élet során beverte az oldalát, semmi baja nem lett tőle, csak épp soha többé nem gyógyult ki a semmiből, nem talált magyarázatot a szenvedésre, a halálra, de valójában az életre nem talált magyarázatot, s mire meglelte, nem volt többé sem élet, sem halál. Kollarik sem talált magyarázatot sem az életre, sem a halálra, amely egyre töményebben vette körül, sem a bácsiéra, sem Álmoséra, de a nagymama talán hamarosan, tehát sohanapján bekövetkező halálára sem. Nem és nem. Volt valami abban az esésben, ami örök. De mi?, morfondírozott Kollarik a hatalmas belvárosi lakás egyik felében egy fotelban ülve, amely ősrégi bútordarab volt, valamikor még a nagyszülei vehették, vagy ők is örökölték, és ez látszott is az eredeti huzatán, de azóta a feleségei átöltöztették, egyik így, másik úgy, és most már kopottságában is trendi volt, csak benne Kollarik nem volt trendi, mert nem értette élet, halál és hasra esés trendjét. Mi lehet örök egy hasra esésben?, gondolta Kollarik, el kell mennem Remetére, megkérdezni a nagymamától, mert ezt még soha nem kérdeztem meg tőle. Valójában nem sok mindent kérdeztem, amúgy se tőle, persze kérdeztem recepteket, a pacalpörköltét vagy a pejsliét, amiket mindig csak úgy nagyjából tudott elmagyarázni, mert ő érzésből főz, s így aztán amikor én csináltam, a pejsliből gyakran pacalpörkölt lett és fordítva, de nem az lényeg, hanem a kérdés maga, gondolta Kollarik, a kérdés, amit egy nagymamának föl kell tenni, akár pejsliről, akár csak úgy egyszerűen az életről magáról. Mert egy nagymama akkor is valami nagyon alapvetőt tud az életről, ha egyébként már nem tud semmit, nem tud már pejslit se főzni, sőt rá kell főzni, őt kell kiszolgálni, és vigyázni kell, el ne essen. Valami nagyon alapvetőt tud, egzisztenciálisat, ha úgy tetszik, például azt, hogyan kell úgy leélni egy életet, hogy az ember csak akkor essen hasra, amikor már jön a végelgyengülés. Holnap reggel korán indulok a nagymamához, gondolta Kollarik. És akkor megszólalt a telefonja.
